Minden úgy jó, ahogy van

Emlékszem anyukám negyvenesére: barátokkal, leginkább a szomszédokkal ünnepelte. Akkor már négygyermekes anya volt, átalakult a teste, olyan asszonyossá vált. Mi a nővéremmel már nem laktunk otthon, de a húgom és az öcsém igen. Akkoriban még tele volt a lelkem a gyerekkor sebeivel, az ő mulasztásaival és az én konokságommal, mert valahogy ahhoz akartam ragaszkodni, hogy csak azt lássam, amiben ő kevés volt. A húszas éveim elején abban akartam hinni, hogy az a kemény anyakép, amit magamban hordok, sosem lágyul meg. Így akkor sem, ahogy a következő években sem mondtam neki, hogy szép, hogy okos és nagyon talpraesett. Hogy neki köszönhetem, hogy bármelyik életszerepembe bele tudtam állni és húzni a nehézségek ellenére a munkát, a szülői szerepet, a közösségépítést, a háziasszonyi teendőket, sokáig egyedül. Pedig ez nagyrészt az ő példamutatásának eredménye volt. Tudattalanul követtem ezt a mintát, amit mára tudatosan, de szintén példaként mutatok a kicsiknek.

Ma háromgyerekes anyaként folyamatosan vívom a csatát a saját igényeim, a kényelmem és a gyerekeim között, feláldozva a sajátjaim nagy részét, hogy az övéiket kielégítsem, hogy nekik megadattassék az a lelki biztonságos kapocs, ami ahhoz kell, hogy stabil keretek közt cseperedjenek egy olyan szülői mintával, amiben azok lehetnek, akik szeretnének, de felelősséget tudjanak vállalni a tetteikért és a szeretteikért. Mégsem tudom, az igyekezetem ellenére, elég jól csinálni – nem tudom, anyunak hogy sikerült. Azt hiszem, ebben nem a tudatosság vezette, fogalma sem volt, minek milyen hatása lesz a lelkünkre. Legalábbis ezt érzem.

Anyu a negyvenesén ült az asztalnál, és nagyon nyugodtnak tűnt. Emlékszem a fotóra róla: szelíd mosollyal nyugtázta a szomszéd erotikus tartalmú ajándékát, pedig anyám sosem szerette az obszcén tárgyakat, nem is vette magát körül ilyenekkel. Sosem hallottam tőle közönséges viccet, a humornak ezt a szegmensét otthon amúgy sem hallottam. Eltelt közel huszonhárom év – ennyi idős volt, mikor engem a világra hozott, és most az én ünnepi asztalom körül ülnek majd a szeretteim. Azokkal leszek, akik az elmúlt években maradtak: családtagjaim, testvéreim és azok családja, az új család a férjem részéről és a szívemnek olyan kedves unokatestvérek, barátok. És azokkal is időt töltök majd, akik már nincsenek, de a korral egyre élesebben látom a hatásukat az életemre: a halottainkkal. Rájuk emlékezem majd, és meghajolok előttük, a sorsuk, az életfeladataik előtt, mert ha nem is tudták tökéletesen élni az életüket, de igyekeztek.

Hónapok óta dolgozik bennem egy sajátságos folyamat, amely során magamnak is feltettem a kérdéseket: vajon ott vagyok-e, ahol lennem kell, azokkal, akikkel dolgom, utam van? Vajon ha másképp alakult volna a sorsom, ha a könnyebbnek tűnő döntést hoztam volna meg, akkor ma hol lennék, egyáltalán ezt a fajta önazonosságot elnyerhettem volna-e, vagy lassan kihunyt volna a tűz, a láng, ami még mindig új minőségeket mutat? Végül arra a válaszra jutottam, amire anyám, amikor néhány éve egy beszélgetésünkkor azt mondta az életéről: minden úgy jó, ahogy van.

Pedig akkor már tudta, egy olyan kórral kell majd megbirkóznia, amire nincs előttünk minta, nem tudjuk majd, mikor és hogyan veszi el tőlünk, mégis, ő a maga bölcsességében, az önmaga útját igazán ismerő, minden titkát magának megtartó nő, semmit nem bánt már meg. Most is csak mosolyog, a hétköznapok egyszerűségében. Más ez a betegségtől torzult arc mosolya, de ugyanolyan nyugodt, mint amikor a negyvenesén volt. Mintha már akkor tudta volna: épp elég az, amit kapott az élettől, és minden úgy jó, ahogy van.