Nyolc év után most a legnagyobb az esély Diego Simeone távozására

Az Atlético Madrid a legrosszabb időszakát éli, amióta Simeone 2011. december 23-án átvette a csapat irányítását. A madridiak nemrég kiestek a kupából a harmadosztályú Cultural Leonesával szemben, a bajnokságban pedig 23 forduló után tizenkét pont a hátrányuk a listavezető Real Madrid mögött. A Bajnokok Ligájában ugyan csoportelsőként jutottak tovább, de a nyolcaddöntőben a félelmetes szezont futó Liverpoollal játszanak, győzelmi esélyük gyakorlatilag elenyésző.

Simeone és az Atlético kapcsolata a végét járja

Lehet valamit reménytelenül és végtelenül szeretni, miközben pontosan tisztában vagy vele, hogy a kölcsönt soha nem fogod tudni visszafizetni – valami ilyesmiről van szó az Atlético és Simeone esetében is. Kettejük neve örökre összefonódott, elválaszthatatlanok, mégis, a kapcsolatuk a végéhez közelít. Volt idő, amikor lehetetlen lett volna megtippelni, hogy mikor fog bekövetkezni, de most az az ember érzése, hogy meccsről meccsre egy közelebb kerülünk hozzá. Azok a napok, amikor az Atlético kivívta a világ elismerését, és győztes csapat volt, régen elmúltak. Azok a napok, amikor az Atlético az esélytelenek nyugalmával harcolt és győzedelmeskedett, szintén elmúltak. Mert hát, hogyan harcolhatna egy csapat az esélytelenek nyugalmával, amikor a nyári átigazolási szezonban 250 millió eurót költ új játékosokra?

Az Atlético felemelkedése olyan stílusban történt, ami akkoriban teljesen szokatlan volt a világfutballban. Simeone fillérekből épített hadsereget magának, amelynek tagjai az utolsó leheletükig küzdöttek egymásért. A 2014-es elveszített Bajnokok Ligája-döntő után Diego Costa és Filipe Luís is elhagyta a csapatot, de rövidesen mindketten visszatértek: a honvágy egykori edzőjük és bajtársaik iránt hazavezette őket. Ilyen formán az Atlético mindig is inkább egy nagy családnak számított, az asztalfőnél Simeonéval. Az Atlético olyan volt, mint Louis van Gaal Ajaxa, amely az 1994/1995-ös idényben Bajnokok Ligáját nyert, és amelynek kezdőcsapatát még a későbbi generációk is kívülről fújják. Simeone csapatában Thibaout Courtois állt a kapuban, előtte Juanfran, Miranda, Diego Godín és Filipe Luís alkotta a védelmet.

A középpálya közepén Gabi és Tiago biztosított, a két szélen Arda Turan és Koke játszott, míg a tízes pozíciójában Raúl García. Elől Diego Costa és David Villa szerepelt. A kezdőcsapatban csak ritkán történt változtatás, így ahogy annak idején Muhammad Ali is előre megmondta, hogy mikor fogja kiütni az ellenfeleit, az Atlético-meccseket is könnyedén meg lehetett jósolni: Diego Costa második félidei gólja, és az 1–0-s Atlético-győzelem olyasmi volt, amire a házat is fel lehetett tenni. Simeone mindig azt mondta, hogy utálja a magas gólszámú meccseket. Az ő olvasatában egy 4–3-as meccs nem szórakoztató – ő nem azt látja, hogy lőttek hét gólt a csapatok, hanem hogy elkövettek hét hibát. Simeone pedig gyűlöli a hibákat.

A Simeone-stílus

Sokak szerint az Atlético az antifutball megtestesítője. „Számomra az Estudiantes testesíti meg leginkább mindazt, amit a labdarúgásról gondolok. Praktikum, elkötelezettség, alázatos csapatmunka, tehetség és egyszerűség – ezzel tudok azonosulni” – nyilatkozta annak idején Simeone. Az Estudiantes akkor robbant be a nemzetközi futballéletbe, amikor kegyetlen, igénytelen futballt játszva szétrúgta a Manchester Unitedet az 1968-as világkupa-döntőben. A Buenos Airesben lejátszott első meccsen Denis Law, a Manchester United csatára arról panaszkodott, hogy a haját húzták. George Bestet gyomorszájon vágták, Bobby Charltonnak pedig össze kellett varrni egy Bilardo-becsúszás után szerzett sebét. Nobby Stiles az arcán sérült meg, amikor lefejelték, majd miután egész meccsen zongoráztak az idegein, még őt állították ki, mert beintett az egyik partjelzőnek.

Hasonlóan alakultak a dolgok Manchesterben is, csak ott Law lábát kellett négy öltéssel összevarrni, és Best és José Hugo Medina kapott páros pirosat, miután összeverekedtek a pályán. Paddy Crerand, a United középpályása kijelentette, hogy az Estudiantes volt „a legundorítóbb csapat, amely ellen valaha pályára léptem”, és a sajtó reakciója sem volt sokkal visszafogottabb.

Az Estudiantes egy évvel később átlépett minden határt. 1969 szeptemberében 3–0-ra elvesztette a világkupa első mérkőzését az AC Milannal szemben. Mégsem ez a meccs, hanem a Bombonerában lejátszott visszavágó fordította a közhangulatot a csapat ellen. A 2–1-es hazai győzelemről kevés, az Estudiantes brutális játékáról annál több szó esett.  Aguirre Suárez lekönyökölte Néstor Combint, aki törött arccsonttal végezte, majd a kapus, Alberto Poletti behúzott egyet Gianni Riverának, végül Eduardo Manera egyszerűen lerúgta a támadót.

Az argentinok ámokfutásának jó oka volt. 1958-ban magukat esélyesnek tartva érkeztek a svédországi világbajnokságra, aztán utolsó lettek a csoportjukban, miután a tornán egyébként nem sok vizet zavaró csehszlovákok 6–1-re átgázoltak rajtuk. Az ország ekkor döbbent rá, hogy a szép cselekről, finom passzokról és a művészi önkifejezésről szóló argentin futballnak befellegzett. Így tört be a labdarúgásukba a modernitás: fegyelmezettség, fizikális felkészítés, professzionalizmus és áldozatkészség. A folyamat egybeesett az ország radikalizálódásával, és végül elvezetett az „antifutball” kifejezés megszületéséig.

Simeone nem használja ki a játékosai képességét

A nyers erő, az alázat és az olykor megvillanó zsenialitás évekig a legjobbak között tartotta az Atléticót. A Robin Hood-szerep viszont többé már nem áll jól neki. A madridiak 23 forduló alatt 23 gólt lőttek, ami a tizenharmadik legkevesebb a spanyol bajnokságban. Egy bajnoki címre esélyes csapattól ez nagyon kevés, még úgy is, hogy az xG szerint – amely nem a helyzetek számát, hanem azok minőségét méri – 36 gólt kellett volna, hogy lőjenek. Simeone ráadásul nem is mutat hajlandóságot a változásra: hiába teheti meg például, hogy 120 millió eurót fizet a futball egyik legnagyobb tehetségéért, Joao Félixért, a játékos képességeit már nem használja ki.

„Joao Félix nagyszerű játékos, csak rossz csapatot választott, rossz edző keze alatt dolgozik. Amikor tavaly nyáron megvette az Atlético, azt gondoltam, valamelyest megváltozik a futballról alkotott filozófia, más lesz a játék. Csakhogy nem ez történt. Félixnek más stílusra lenne szüksége, hogy megmutatkozzanak a képességei” – fogalmazott meg kritikát a korábbi holland játékos, Rafael van der Vaart nemrég.

A spanyol El Mundo Deportivo sportnapilapnak is arról beszélt egy meg nem nevezett forrás, hogy a BL-elődöntőig jutott AS Monacóban tündöklő, 70 milliós Lemar egyszerűen nem mer szabad és kreatív lenni a pályán, mert retteg a hibától. Ugyanez volt a helyzet az argentin Nico Gaitán esetében is. Simeone jó szándékkal ugyan, de leépíti a kreatív és technikás játékosokat, és tőlük is ugyanazt a fajta futballt várja el, amit annak idején „gettófocinak” csúfoltak. Simeone vitathatatlanul naggyá tette az Atléticót, és a 117 éves klub történetének legsikeresebb edzőjévé vált, megelőzve a legendás Luis Aragonést. Az viszont évről évre egyre nyilvánvalóbb, hogy ő már maximum csak szinten tartani képes a csapatot, javítani rajta nem – ahhoz előbb a saját maga filozófiáját kellene feladnia, amit nem fog megtenni.