Nemet mondott a barcelonai ajánlatra

SZABÓ ZOLTÁN

Mikor és hol kezdte pályafutását?

Szülőfalumban, Garán, de Baján lettem igazolt labdarúgó, ahol már 16 évesen a helyi NB III-as csapatban szerepeltem. Onnan hívtak meg az ifjúsági válogatottba, amellyel 1960ban megnyertük az Eb elődjének számító UEFA-tornát. Eredeti nevem Dujmov volt, mert édesapám horvát származású, de később az egész család felvette a Dunai nevet. Az érettségi után Pécsre igazoltam. Három évet húztam le ott, aztán Újpestre kerültem. Több klub is hívott, a Fradi, a Vasas és az MTK is szívesen látott volna.

Miért döntött a lilák mellett?

A szívem a Fradihoz húzott, nagy élmény lett volna Varga Zolival és Albert Flórival együtt futballozni. De nagyon jó viszonyban voltam a Kaposvárról indult Bene Ferivel, akivel az ifiválogatottban együtt játszottam, és az 1964-es tokiói olimpián végig egy szobában laktunk. Feri akkor már az Újpest játékosa volt, s addig győzködött, míg igent nem mondtam. Gyorsan hozzáteszem, sosem bántam meg, hogy a Megyeri útra szerződtem. Fantasztikus futballisták szerepeltek akkor Újpesten, ezt nehéz is szavakkal kifejezni. Csak az tudja, hogy milyen kvalitású focista volt Göröcs Titi, aki játszott vele. Idővel kialakult a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor, zsinórban lőttük a gólokat, szinte egymás gondolatát is ismertük.

Az akkori Újpest kiemelkedett a magyar mezőnyből.

Zsinórban hétszer lettünk bajnokok, azt hiszem, ezt a csúcsot jó ideig egy csapat sem szárnyalja túl. Sikersorozatunk 1969-ben kezdődött, de már egy évvel előtte is közel álltunk az elsőséghez, ám végül hiába lőttünk 102 gólt, a Fradi mögött csak a másodikok lettünk. Harminchat góllal én lettem a gólkirály, sokáig úgy tűnt, hogy enyém lesz a legjobb európai góllövőnek járó Aranycipő. Végig vezettem, ám a portugál bajnokság utolsó fordulójában Eusébio hat gólt rúgott a Benfica színeiben, ezzel 40 találatig jutott, s megelőzött.

Miként emlékszik a franciaországi díjátadóra?

Máig felejthetetlenül szép emlék ez számomra. A párizsi Lidóban rendezett ünnepségre Baróti Lajos bácsi kísért el. Mivel nem nagyon jártunk külföldre, csak ámultam, sokáig fel sem fogtam, hogy Eusébio mellett engem, a vidéki suttyót fotóznak. Úgy megtetszett az ünnepség, hogy egy évvel később bronzcipősként is részt vettem rajta. Akkor a Moulin Rouge-ban rendezték a díjátadót.

A gólvágók iránt mindig érdeklődnek a neves klubok. Milyen ajánlatokat kapott?

Kubala László, az FC Barcelona magyar legendája sokszor győzködött minket Benével együtt, hogy igazoljunk a világhírű katalán csapathoz. De ehhez disszidálni kellett volna, féltünk, hogy mi lesz a családunkkal, ezért elutasítottuk a kecsegtető ajánlatot. Bevallom, a mostani eszemmel már nem kosaraztam volna ki a Barcát…

Miért nem lépett pályára a tokiói olimpián?

Ezt én is szeretném tudni. Ez az egyik szívfájdalmam, mert a selejtezők során végig játszottam, és sok fontos gólt lőttem. Lakat Károly kapitány 19 futballistát vitt ki az olimpiára, de ott nem kaptam lehetőséget. Igaz, akkor még nem lehetett cserélni, és az volt a szabály, hogy csak az tekinthető olimpiai bajnoknak, aki pályára lép. Ezért aztán csupán azok kaptak aranyérmet, akik a döntőben szerepeltek, a másik öt kerettagnak, aki legalább egy meccsen szóhoz jutott, itthon csináltattak másolatot. Öten arany nélkül maradtunk.

Utána még két olimpián focizott, Mexikóból aranyéremmel, Münchenből ezüsttel tért haza.

Mexikóban remek csapatunk volt, simán nyertük a döntőt a rendkívül durva bolgárok ellen, akik kilenc emberrel fejezték be a meccset. Négy évvel később is közel álltunk a diadalhoz, a lengyelek elleni finálé félidejében még 1:0-ra vezettünk. Tehát a szünetben még aranyérmes voltam, s közel álltam ahhoz, hogy a futballisták közül elsőként háromszoros olimpiai bajnok legyek. Sajnos, a fordulás után fordítottak a második félidőben jobban játszó Lubanskiék.

Ha döntetlennel zárult volna a döntő, mindkét csapat aranyérmes lett volna. Igaz, hogy a meccs előtt a lengyelek felajánlották a remit?

Volt bundakísérlet, de mi ezt csak utólag tudtuk meg. A lengyelek megkeresték középhátvédünket, Páncsics Miklóst, ám Miki talpig becsületes sportember volt, és elutasította az ajánlatot. Azt mondta nekik, hogy tisztességes csatában legyünk inkább ezüstérmesek, minthogy sumákoljunk.

Edzőként és sportvezetőként is kijutott az olimpiára.

Huszonnégy évvel München után kijuttattam a magyar csapatot az atlantai játékokra, Pekingbe pedig egykori olimpiai bajnokként hívtak meg a szervezők. Tehát összesen öt olimpián vettem részt. Az viszont nagy szívfájdalmam, hogy vb-n egyszer sem játszhattam.

Pedig két esetben nagyon kevés hiányzott.

1966-ban volt egy porcbecsípődésem, amelyet abban az időben nem tudtak gyógyítani. Másfél évem ráment, így lemaradtam az angliai vb-ről. 1969 tavaszán a csehszlovákok elleni budapesti győztes vb-selejtezőn góllal mutatkoztam be a válogatottban. Utána Dániában kikaptunk, ahol megsérültem, csakúgy, mint Flóri. Aztán következett a szeptemberi prágai meccs. Ott nyújtottam életem legjobbját. Gólt rúgtam, gólpasszt adtam, a cseh védők nem bírtak velem. Nagyon jól fociztunk, 3:1-re vezettünk, mégis remi lett a vége. Sós Károly óriásit hibázott, lehozta Mészölyt, majd a harmadik gólunkat szerző Fazekast is lecserélte: Kapa ugyanis örömében szódás palackkal öntözte magát, a kapitány meg azt hitte, hogy kimerült…

Aztán következett a balul sikerült marseille-i meccs.

Sérült voltam, de a csapattal tartottam a pótselejtezőre. Jozef Marko, a csehszlovákok kapitánya úgy félt tőlem, mint a tűztől. Akkoriban még nem voltak zárt kapus edzések, ezért Sós Károly arra kért, hogy menjek ki a tréningre, befáslizták a lábam, úgy lépegettem, mint a sánta kutya. Mivel rúgni nem tudtam, a kapusoknak kézzel dobáltam a labdát. A cseh megfigyelők csak ámultak. Pechesek voltunk, már a meccs előtt az egyik vezető rosszul lett, ráadásul útban a stadion felé autóbuszunknak kisebb karambolja volt. Mi a szezon végére elfáradtunk, a csehszlovákok viszont fel voltak dobva, hallottuk, hogy dollárban kapják a prémiumot, ami négyszer több volt a miénknél.

Négy évvel később Edström fejese jelentette a kudarcot.

Jól kezdtük a selejtezőket, Bécsben a félidőben 2:0-ra vezettünk az osztrákok ellen, én és Kocsis rúgtuk a gólokat. A német Tschencher vezette a meccset, Juhász Peti, a balhátvédünk 2:1-nél németül odaszólt a bírónak: „Mit fújsz, te disznó?” Ezt megjegyezte a játékvezető, és semmiségért adott tizenegyest ellenünk, így lett 2:2 a vége. De ez még nem lett volna baj, ha a Népstadionban legyőzzük a svédeket. Vezettünk és jól játszottunk, de aztán jött Edström fejese, így 3:3-mal zárult a meccs. Szegény Bicskei Berci első és egyben utolsó válogatott meccsén lepkézett. Hiába maradtunk veretlenek, nem utazhattunk a vb-re.

Aztán következett a belgiumi Eb.

Kevesen értékelik az akkori negyedik helyezésünket, pedig azóta a válogatott nem jutott ki a kontinensviadalra. Az elődöntőben a szovjetekkel találkoztunk, csináltam egy tizenegyest, ám Zámbó Sanyi kihagyta. Kikaptunk, csakúgy, mint a belgák elleni bronzmeccsen.

Hétszer indultak a BEK-ben, de a sebezhető védelem miatt nem sikerült nagyobb sikert elérni.

A csatársorunk remek volt, de a védelmünk nem. Az NB I-ben nem volt gond, mert rendre több gólt rúgtunk, mint amennyit kaptunk. Viszont a klasszis külföldi csapatok ellen már jóval nehezebb dolgunk volt. Ha akkor leigazoljuk Páncsics Mikit és Szűcs Lajost, legalább a BEK-döntőig eljutottunk volna. Páncsics két hétig nálunk edzett, végül sírva távozott, mert a sporthivatal hosszú időre el akarta tiltani.

Miután Várhidi Pál lett az edző, erőteljes fiatalítás kezdődött. Miként gondol vissza erre az időszakra?

Az új tréner, aki korábbi játékostársunk volt, úgy gondolta, számára nem kunszt ugyanazzal a csapattal bajnokságot nyerni, mint elődeinek. Akkor jött Törőcsik és Fekete Laci, Göröcsöt eladták Tatabányára, én pedig 30 évesen két szezonon át a kispadot koptattam. Csakúgy, mint Bene Feri. Illovszky hívott a Vasashoz, ám Várhidi erről hallani sem akart. Később egy góré közbenjárására 34 évesen elengedtek az NB II-es Debrecenbe. Ezután Várhidi magához vett pályaedzőnek. Karácsony táján az öregfiúkkal a bécsi teremtornán vettünk részt. Harmincnyolc évesen én lettem a torna gólkirálya, ezután a II. ligás Simmering elnöke vonzó szerződést ajánlott. Egy szezont töltöttem ott.

Hogyan került Spanyolországba, ahol komoly sikereket ért el?

Miután eljöttem a Simmeringtől, éppen akkor kaptam táviratot Kubala Lászlótól, hogy nem lenne-e kedvem Spanyolországban edzősködni. Nem azért kerültem ki, mert jó tréner voltam, hanem mert Kubala azt mondta, hogy jó edző vagyok. Persze az is segített, hogy játékosként ismertek. Így kerültem a jerezi II. ligás csapathoz. Úgy mentem ki, hogy csak 20–30 szót tudtam spanyolul, tolmácsom nem volt. Kint sok mindent tanultam, és megnyertük a bajnokságot. Én is benne voltam sikerben, de a focistáké az érdem 70 százaléka. Összesen tíz évet nyomtam le Spanyolországban. Volt úgy, hogy a vállukon vittek körbe, mint a torreádort, de persze voltak rosszabb időszakok is. De hát ilyen az edző élete. Azon lehet vitatkozni, hogy jó edző voltam-e, de azt senki sem veszi el tőlem, hogy a Bernabéuban és a Camp Nouban is az ellenfél edzőjeként ültem a kispadon. Velem szemben John Toshack, illetve Terry Venables, majd César Luis Menotti.

Az NB I-ben viszont nem volt sikeres. Miért?

Lejárt a munkavállalási engedélyem, és hat év után hazajöttem. Fel voltam dobva, hasznosítani akartam a spanyolországi tapasztalataimat. Szerződtetett a ZTE, láttam, több idősebb játékos van a csapatban, akiknek nincs ínyére a kemény munka. Felfigyeltem néhány tehetséges fiatalra, kezdtem őket beépíteni a kezdőbe. Elöl futottam az edzéseken, azt hittem, hogy együtt jó légkört csinálunk, és csapategységet alakítunk ki. De tévedtem. Az idősebb focisták elmentek panaszkodni a vezetőknek, hogy túlhajtom őket. Az egyik bajnoki után, amelyen Péter Zoli kihagyta a tizenegyest, a megyei párttitkár bejött az öltözőbe, s azt mondta: „Dunai elvtárs, ami Spanyolországban jó, az itt nem jó.” Azt válaszoltam, nem vagyok ilyenekhez hozzászokva, és az idő nem alkalmas, de másnap megbeszélhetjük a dolgot. Meg is beszéltük, és november végén vettem a kalapom. De ilyen a sors, ismét Spanyolországba hívtak, és 1992 januárjában átvettem a Levantét.

Miután hazatért, kinevezték az olimpiai csapat élére.

Benkő László MLSZ-elnök szavazott nekem bizalmat, s arról biztosított, hogy az atlantai játékok után én leszek a szövetségi kapitány. Simán kijutottunk Atlantába. Közben harcolnom kellett, hogy ne szedjék szét a csapatomat. Az 1996-os év elején Laczkó Mihály lett az új MLSZ-elnök, s már tavasszal kértem, hogy tisztázzuk az ötkarikás prémiumokat. Mindig azt mondta, hogy erre van még idő. Aztán egy nappal a nigériaiak elleni nyitómeccs előtti este került sor a tárgyalásra, amely éjfélkor ért véget. A szövetség vezetői azt mondták, annyi a prémium, mint a selejtezős meccsekért. Erre felállt Pető Zoli csapatkapitány, s közölte, klubcsapatában ennél többet kap egy sima NB I-es összecsapás megnyeréséért. Végül a viharos megbeszélés után úgy döntött a csapat, hogy a jutalmat jótékony célra ajánlja fel. Ez is közrejátszott abban, hogy mindhárom meccsünket elvesztettük. Atlanta után rengeteg támadás ért, alig tudtam megtartani a helyem, sajnos, a sydney-i olimpiára nem tudtunk kijutni.

Azóta kisebb megszakítással tanácsadóként tevékenykedik az MLSZ-nél.

Egy ideig Debrecenben és Veszprémben edzősködtem, utána Orbán Viktor lett a miniszterelnök, aki felkért, hogy legyek miniszteri tanácsadó. Miután Kisteleki István lett az MLSZ-elnök, tanácsadóként alkalmazott, és nagy örömömre, utódja, Csányi Sándor is arra kért, hogy maradjak.

Összességben elégedett a pályafutásával?

Nincs okom a panaszra, de kis szerencsével nagyobb karriert is befuthattam volna. Az mindenestre nagyon jólesett, hogy elismerték munkásságomat, és tavaly, 70. születésnapom alkalmából megkaptam a Magyar Érdemrend középkeresztjét.