Milák: Az élsportolóknak példát kell mutatniuk magánemberként is

Három éve ilyenkor még a Nemzeti Színház színpadán beszélgettünk. Akkor vagy most izgult jobban az év sportolójának bejelentésekor?

Nem izgultam, csak meglepődtem, hogy most is engem találtak méltónak erre a díjra. Örülök neki, nem gondoltam volna, hogy 2022-ben én nyerem meg az ankétot. Úgy gondoltam, voltak, akik jobban teljesítettek tavaly, mint én, talán jobban megérdemelték volna a címet, ettől függetlenül nagyon jólesett az elismerés.

Ezek szerint az első Év sportolója díj azért egy kicsivel többet jelentett önnek?

Nem tudok különbséget tenni. Igazából mind a kettőt ugyanazért az eredményért kaptam, a 200 méteres pillangó két világcsúcsáért, ezért sem tudok választani közülük.

A mikrofonnál állva nem tudta befejezni a mondatát…

Elérzékenyültem, mert nem tudtam, mit kellene mondanom ezzel kapcsolatban, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy én fogok nyerni, másodiknak saccoltam magam. Túl sok dolgot akartam elmondani, és biztosan nem úgy sikerült volna fogalmaznom, ahogy szerettem volna, ezért inkább a rövidebb utat választottam. A medencében mindig tombol bennem az adrenalin, mindent kiadok magamból, és sosem érzékenyültem el még eddig, pedig sokaknál meg szokott jelleni ez a szép érzés.

Ha visszagondol a tavalyi évre, öt aranyérmére, a világcsúcsra, maradt még önben valamilyen hiányérzet?

Távol álltam a maximumtól. Bár tény, hogy egy jó évet zártunk sok szép pillanattal, sok szép eredménnyel. Az egész csapatról is csak a legjobbakat tudom elmondani, maga az az élmény, az öröm, hogy a hétköznapjaimat is egy ilyen jó, motiváló közösségben tölthetem, leginkább ezt tudnám kiemelni 2022-ből, nem az eredményeimet. Ennek örülök a legjobban, hogy kicsit mintha minden a helyére került volna, összehasonlítva a megelőző két-három évvel.

Ez lenne a titka, hogy nem foglalkozik annyit a saját eredményeivel? Mert bármilyen versenyen indul, hatalmasak az elvárások önnel szemben, hát még, ha hazai környezetben, bevallottan a világcsúcsra hajtva ugrik medencébe.

Nehéz egyvalamit kiemelni, hogy mi „az” a titok. Egy része a velem született adottság, a tehetség, amihez hozzájön minden egyéb dolog, amit a 16 év úszás alatt megtanultam. Minden impulzus, ami engem ért. Ezek formáltak, és igyekszem mindig a lehetőségekből, az apránként megtanult dolgokból a legjobbat kihozni és a legtöbbet profitálni belőlük.

S hogyan kezeli a közvélemény, a szurkolók elvárásai jelentette nyomást?

Nincs mit kezelni. Nem olyan ember vagyok, akit ez érdekelne, sokkal inkább foglalkoztat a saját jólétem, az egészségem. Engem csak az különböztet meg az átlagemberektől, hogy én egy olyan dolgot csinálok nap mint nap, olyan munkát végzek, olyan hivatásnak élek, ami nagyon nagy figyelemmel társul. Évről évre igyekszem ezeknek az elvárásoknak, a nagy érdeklődésnek megfelelni, egyre többet adni, a legjobb formámat hozni, és sportemberhez méltón élni. Gondolok itt a magánéletbeli szerepvállalásokra, a közügyekben való megnyilvánulásokra stb. Mindannyian, akik a színpadon ültek mint a kategóriák jelöltjei, de azok is, akik nem voltak itt, szerintem fel tudnak nőni ahhoz a feladathoz, amit az jelent, hogy élsportolóként a véleményük, a megnyilvánulásaik, hozzászólásaik, de még a külső megjelenésük is nagyban befolyásolja a társadalmat. Úgy gondolom, a mai világban – többek között – mi, sportemberek vagyunk a hiteles véleményvezérek, nekünk kell hatékonyan, jó irányba terelni a közbeszédet.

Ez tökéletes zárszó lenne, de azt még muszáj megkérdeznünk, milyen célokkal, tervekkel vágott neki ennek az évnek.

Pont a színpadon ülve gondolkodtam ezen, hogy mennyi sportágnak lesz világbajnoksága 2023-ban, akár csak Magyarországon, így ha szeretnék most is bekerülni a top 3-ba az év végi szavazáson, akkor a Távol-Keleten kell villantanom, a fukuokai vb-n fel lesz adva a lecke...