Melankolikus ballada a rasszizmusról

Denzel Washington producerként eredetileg az HBO csatornával kötött szerződést 10 film elkészítéséről, amelyek mindegyike az afroamerikai drámaíró, August Wilson írásait dolgozta volna fel. 2016-ban ennek az antológiának az első része volt a Kerítések, 2020-ban pedig, immár ugyan a Netflixre, de megérkezett a második film is Ma Rainey: A blues nagyasszonya címmel. August Wilsonon és a témakörön (az afroamerikaiak kirekesztettsége) kívül a Ma Rainey-t alakító Viola Davis is közös pont a két filmben. Davis a Kerítésben nyújtott alakításáért megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, és nem elképzelhetetlen, hogy idén is ott legyen az Akadémia listáján Ma Rainey megformálásért.

Wilson drámáját 1983-ban már színpadra állították. George C. Wolfe rendező alkotásán ez érezhető is. Nemcsak azért, mert a játékidő 90 százaléka két helyszínen játszódik, hanem azért is, mert néha a monológok és a párbeszédek annyira körmönfontak és cizelláltak, hogy bántóan messze kerülnek a természetességtől. Wolfe-nak, szerencséjére, remek színészgárdával volt lehetősége dolgozni, Viola Davis mellett nagyszerű karakterszínészek alakítják a zenekarát (Michael Potts, Glynn Turman, Colman Domingo), Dusan Brown pedig Ma dadogó unokaöccsének a szerepében nyújt emlékezeteset. Ám a show-t egyértelműen a Marvel-filmek egykori Fekete Párduca, Chadwick Boseman nyúlja le. Ez volt Boseman utolsó szerepe: a 2018-as Fekete Párducban még félistenné kigyúrt színész rákbetegsége miatt itt már láthatóan csontsoványra fogyott. Ezzel együtt Levee megformálásával élete legjobb alakítását nyújtja.
 

A Ma Rainey: A blues nagyasszonya meglehetősen atipikus életrajzi film, hiszen nem teljességében mutatja be a bluesénekes Ma pályafutását, hanem csupán néhány órát mutat belőle, mégpedig azt a szakaszát, amikor a Paramount Stúdióban felvételt készítenek a leghíresebb dalaiból. Ám ebben a pár órában is benne van mindaz, amivel Mának és a többi afroamerikai művésznek meg kellett küzdenie az 1920-as években. A blues alapvetően a színes bőrűek zenéje volt, ám ezekben az időkben nem igazán szólaltathatták meg nagyközönség előtt (inkább csak saját maguk közt, klubokban), az pedig nagyon keveseknek adatott meg, hogy egy profi stúdióban rögzítsék a dalaikat. Ezért is lehet első látásra furcsa, hogy Ma különböző sztárallűrjeivel, pimaszságaival az első perctől kezdve mindent megtesz azért, hogy a producerek idő előtt kipenderítsék a stúdióból. Ám ahogy halad előre a játékidő, rájövünk, hogy Ma így lázad a rasszizmus ellen: a felszínen látszólagos belenyugvással, pesszimizmussal, a felszín alatt viszont apró csipkelődésekkel – azzal, hogy ezúttal ő ugráltatja a fehéreket – próbál lázadni az őt emberszámba sem vevő fehér emberek ellen. Viola Davis elmaszkírozva, a sok smink alatt is képes átlényegülni igazi dívává. Erélyes játéka láttán nem csodálkozunk, hogy még a stúdió producerei is vigyázzban álltak előtte, és lesték minden kívánságát.

Ma lázadozásával szemben Leve behízelgéssel próbál kitörni a rasszizmus börtönéből. Saját dalokkal áll elő, és szeretné azokat eladni a Paramount producereinek, mindezt széles mosollyal és folytonos hajbókolással. Ám legbelül ő is ugyanolyan lázadó természet, mint Ma. Levee, aki tragikus, dühös, szomorú figura, ezt teátrális gesztusokkal próbálja leplezni. Chadwick Bosemannek nagyon nehéz dolga volt, hogy Levee ne egy ripacs trombitásnak tűnjön, ám nagyszerűen megoldotta a feladatát. Van a filmben egy megrázó monológja a hitről, a halálfélelemről és a bizonyítási vágyról. Ez akkor is elképesztő erejű lenne, ha nem tudnánk, hogy Boseman a rákkal küzdött, ám tudatában ennek, még jobban letaglózza a nézőt, és napokkal a film megnézése után is ott motoszkál az ember fejében.

Ma lemezének rögzítése közben az új idők szavait trombitáló Levee és a „blues anyjának” is becézett, a régi korok hangját képviselő énekesnő között egyre nő az ellentét. Végül Levee már mindenkiben az ellenséget látja, még azokban is, akik segíteni szeretnének neki.

A Ma Rainey: A blues nagyasszonya fontos kérdéseket boncolgat, nem feltétlenül csak a rasszizmusról, hanem általában az emberi természetről mint olyanról. Teszi ezt remek szereplőgárdával, helyenként emlékezetes monológokkal (a korábban kifejtettek dacára), továbbá – annak ellenére, hogy csupán két helyszínen játszódik a film – igazán hatásos képekkel. Ráadásul például a Zöld könyv – Útmutató az élethez című hasonló filmmel ellentétben ez végre nem egy szimpatikus fehér karakter szemén keresztül akar mesélni a rasszizmusról, hanem azoknak a színes bőrűeknek a sorsával, akik valóban megélték a kirekesztettséget.