Magad, úrnőm, ha szolgád nincs

A női labdarúgást követők évek óta tanúi lehetnek annak, ahogy a világ leghíresebb női játékosai hősies küzdelmet folytatnak az egyenlő bánásmódért és a megfelelő anyagi elismerésért. Nézzük a száraz tényeket: az USA férfiválogatottja sohasem nyert semmiféle rangos trófeát. A női csapat (USWNT) ezzel szemben ötszörös olimpiai bajnok és négyszeres világbajnok.

Oké, de ki mennyi pénzt hoz a konyhára! – vágnák rá sokan azonnal, de tévednének: 2016 és 2018 között a női válogatott többet hozott a jegybevételekkel az amerikai labdarúgó-szövetség számlájára, mint a férficsapat. Ehhez képest a szövetség mégis privilegizált helyzetben tartja a férfiakat, ami a fentiek tükrében érthető módon dühíti a nőket, akik rossz, sőt olykor veszélyes minőségű pályákról, lehetetlen infrastruktúráról, aránytalan fizetésekről beszélnek.

Az idők szava

Csakhogy az utóbbi évtizedben történt néhány változás – amelyhez, úgy tűnik, a sportági szövetség nem volt képes időben felzárkózni. A közösségi média térhódítása ugyanis alapjaiban változtatta meg a kommunikciós csatornákat: Alex Morgan, Megan Rapinoe vagy épp Abby Wambach őrületes befolyásra tett szert az Instagramon, ami egyrészt a reklámbevételeik megnövekedését, másrészt pedig szavaik súlyát is alaposan megváltoztatta. Ha ők valamit kiposztolnak, arra az egész világ reagál.
A női labdarúgás népszerűsége pedig napról napra nő. Sokatmondóak a múlt évi világbajnokság tévés nézőszámai: Olaszországban 7,3 millióan nézték a nemzeti csapat Brazília elleni mérkőzését, a házigazda Franciaországban mintegy 35 millió háztartásban szurkoltak a nőknek a brazilok elleni meccsen. A stadionokba már áprilisban 720 ezer jegyet adott el a FIFA – ez ötvenezerrel több, mint az előző, szintén rekorder vb-n. A nyitó mérkőzésre 48 órán belül elfogytak a jegyek.

A USWNT mindenkori keretének tagjai bámulatos tudatossággal tettek félre mindenféle személyes érdekeltséget, problémát vagy konfliktust, ha a női egyenjogúságról volt szó – évtizedek óta. Az egyes generációk rendre ráerősítenek az aktuális kerettagok igényeire, és az időközben a sportdiplomácia vagy a menedzsment terén elhelyezkedő korábbi játékosok tudatosan segítik egymást – és az ügyet. Ennek szép példája az, hogy a szövetség éveken át tartó elutasítása és ignoráns viselkedése után a női válogatott egyszer csak beperelte a szövetséget, és kampányt indított a hímsoviniszta rendszer ellen.

Lejárt az idő, fizessetek!

Az ügyet tárgyalni kezdték, márciusban pedig részletek szivárogtak ki a szövetség elnöke, Carlos Cordeiro bírósági beadványából, amely a szövetség tetteit hivatott megvédeni – és amelyben egészen döbbenetes dolgokat ír, úgymint, hogy a nők fizikai teljesítőképessége és tehetsége elmarad a férfiakétól, és a felelősségük is sokkal kisebb, hiszen a női foci nem annyira népszerű.

Csakhogy eddigre a Time’s Up Pay Up (nagyjából: Lejárt az idő, fizessetek rendesen!) kampány mellé egy sor híresség állt be, olyanok, mint Jennifer Garner, Jessica Chastain, Eva Longoria vagy Natalie Portman. Ezeknek a nőknek felbecsülhetetlen értékű közösségi­médiás elérésük van, így aztán mindenki értesülhetett az amerikai sportolónők céljairól és a velük szembeni igazságtalanságokról. Azok mellett tehát, akik azért érezték felháborítónak az egyenlőtlenségeket, mert eleve szurkolnak a női válogatottnak, azok is csatlakoztak a kampányhoz, akik kevésbé érdeklődnek a labdarúgás iránt, viszont tudnak azonosulni a célokkal. Márpedig ilyen nőből (és szerencsére férfiból) 2020-ban, a #metoo kampány után-közben igen sok van az Egyesült Államokban.

Így eshetett meg az, hogy Cordeirónak – a sportvilágban eddig szinte példátlan módon – esélye sem volt eltussolni az ügyet. Sőt: három fronton kellett szembenéznie a jogos támadásokkal. A válogatott korábbi és jelenlegi játékosai közleményben ítélték el Cordeiro szavait, aztán pedig példátlan összefogással kartácstűz alá vették az Instagramot. Mindannyian ugyanazt a csapatképet osztották meg, vele pedig Christen Pressnek, a jelenleg egyik legnépszerűbb futballistának a szavait:

Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy ezt a sportot űzhetem és az országomat képviselhetem. Tegnap csapatként álltunk ki, hogy minden nő és kislány nevében elmondjuk: a szövetség szavai elfogadhatatlanok. Nem tűrünk semmilyen diszkriminatív bánásmódot és retorikát. Minden nő megérdemli az egyenlő fizetést, és minden olyan szervezetnek, amely nem értékeli ugyanannyira a nőket, mint a férfiakat, azonnal változtatnia kell.

A szponzoroknak sem üzlet

A népharag második hulláma természetesen a szurkolók és emberi jogi aktivisták részéről érkezett – a harmadik viszont kissé talán meglepő is lehet az eddigiek tükrében. Ugyanis a szponzorok is vehemensen léptek fel a női játékosokkal szembeni bánásmód ellen: az olyan nagyvállalatok, mint a Volkswagen, a Procter & Gamble vagy a Coca Cola is azonnal elhatárolódtak a USWNT-vel szemben megengedett lekezelő hangnemtől. Innentől pedig – lévén ez már kőkemény pénzügyi kérdéssé vált – Cordeirónak nem maradt más hátra, mint lemondani. Próbálta persze menteni a menthetőt, mondván, hogy nem a végső verziót küldték el a bíróságra (!), és a finomhangolás után bizonyosan nem lett volna ennyire bántó a szöveg, de nyilván esélytelen volt. A női csapat tagjai a lemondás előtti este – tiltakozásuk jeléül – kifordítva vették fel a válogatott mezüket a világbajnok Japán elleni, egyébként 3–1-es győzelemmel végződött meccs előtti himnuszokra.

Cordeiro pedig megadta magát. Utódja a 153-szoros amerikai válogatott Cindy Parlow Cone lett, ami szimbolikus jelentőségű: egyrészt ő az Egyesült Államok Labdarúgó-szövetségének első női elnöke, másrészt a 41 éves korábbi futballista annak az 1999-ben világbajnok válogatottnak a tagja, amely örökre megváltoztatta a világ női futballhoz való hozzáállását. Noha az amerikai rendezésű világbajnokság meccseit eleinte közvetíteni sem akarták az amerikai tévécsatornák, a Kína elleni döntő helyszíni és tévés nézettségi rekordot döntött, a tizenegyespárbaj győztes büntetőjét berúgó Brandi Chastain pedig világméretű purparlét okozott egy egyszerű gólörömmel, amely során levette a mezét, láttatva az egyébként semmit sem mutató sportmelltartóját. Bármilyen bizarrul hangzik is, ez a mozzanat (amely a Newsweek címlapjára és a bigott vallásos anyukák célkeresztjébe repítette a játékost) hozta meg az áttörést a női futballisták szponzori szerződéseinek terén is.

Formabontó konstrukció

És formabontó eseményekből, megoldásokból ma sincs hiány Amerika sportéletében, ahol a jelek szerint ugyanolyan elterjedt a hímsovinizmus, mint a világ többi táján, csak épp nagyobb elánnal lépnek fel ellene. Az amerikai válogatott ugyanis – összefogva a női nemzeti kosárlabda-bajnokság (WNBA) és az NFL játékosszervezeteivel – megalapította a REP Worldwide nevű licenc-céget. Ez arra hivatott, hogy a játékosok és az USWNT licencjogait képviselje, azaz a sportolók a saját kezükbe vették a neveiket, mezszámaikat ábrázoló ajándéktárgyak, mezek, sálak, stb. értékesítési jogát, ami példátlan – és a szakemberek szerint dollármilliós bevételeket hozhat a játékosoknak évente.

Csepelyi Adrienn