Hat-három, hetvenegy

1953. november 25-én a magyar válogatott Londonban 6:3-ra legyőzte Angliát, az egy évvel későbbi budapesti visszavágón pedig 7:1-re (ahogy akkoriban emlegették: az angolok egy hétre jöttek és hét-egyre mentek).

Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa egyszer azt nyilatkozta a 6:3-ról, hogy számukra az akkor csak egy meccs volt a sok közül, örültek a győzelemnek, hogyne, hiszen az odahaza 90 éven át veretlen angolok skalpját szerezték meg, de senki sem gondolta volna, hogy ez történelmi tett.

Pedig olyannyira az, hogy november 25-e a magyar labdarúgás napja. Sajnos. Mert tulajdonképpen szomorú, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtti futballmeccsek tartják bennünk a hitet. Vagy örülnünk kellene, hogy legalább szép emlékeink vannak, ha már focink nincs? A hétvégi Fradi–DVSC-t a legnagyobb jóindulattal sem lehet futballnak nevezni, a meccs kapcsán csak annak volt hírértéke, hogy a ferencvárosi huligánok kitörték egy metrószerelvény ablakait és felvagdosták az üléseket.

Persze, 1954-ben is borultak a villamosok és törtek a kirakatüvegek Budapesten, csakhogy azon a napon a válogatott vb-döntőt játszott (NSZK 2:3). Egy évvel később pedig skandináv túrán vett részt, Dániát 6:0-ra, Norvégiát 5:0-ra, Finnországot 9:1-re, Svédországot pedig 7:3-ra verve. Togóban vagy Angolában ekkor még nem is álmodtak futballról. Ma, 2005-ben mi álmodunk arról, hogy egy Angola-szintű válogatottunk legyen.

Magyarország jelenleg a 71. a világranglistán. Ha összekapjuk magunkat, Venezuelát és Kuvajtot talán megelőzhetjük, Guatemalát, Zimbabwét vagy a 30 hellyel előttünk álló Hondurast viszont aligha. Ahhoz futballozni kellene. Legalább tizedannyit mutatni, mint anno november 25-én a Wembley-ben. (gj)