„Ez volt életem legkeményebb versenye”

BŐD TITANILLA

1989 óta egyetlen férfi- műkorcsolyázó sem nyert zsinórban három Európa-bajnoki címet, még Alekszej Jagugyin és Jevgenyij Pljuscsenko sem. Önnek mégis sikerült a bravúr. Mi a titka?

Nincs titok. Jagugyin és Pljuscsenko nagyszerű korcsolyázók, de mindig egymás ellen versenyeztek, ezért nem tudtak sorozatban háromszor nyerni. Nagyon örülök, hogy nekem összejött, nagyon szerettem volna felkerülni azok közé, akik egymás után háromszor aranyérmesek lettek. Nem volt könnyű, de megcsináltam.

Az előző Európa-bajnoki diadalaihoz képest nehezebb volt Stockholmban győzni?

Lelkileg nem volt annyira nehéz, mert ha nagy motivációt jelentett is, hogy zsinórban háromszor nyerhetek, akkor sem lett volna vége a világnak, ha nem sikerül. Izgultam, de nem féltem, hogy mi lesz, ha nem jön össze. Nagyon jól mentek az edzések az Eb előtt, és Stockholmban is rendben volt minden tréning és bemelegítés. Valamiért mégis meginogtam a verseny napján.

A kűrje nem volt hibátlan, s utána azt mondta, nagyon elfáradt, meghajolni sem bírt a közönségnek. Kiderült már, mi okozta a nagy kimerültséget?

Nem igazán. A rövidprogram és az edzések után nem éreztem ezt a fáradtságot, de a kűr valamiért más volt. Talán szárazabb volt a levegő, mert többen voltak a csarnokban, legalábbis erre következtetek abból, hogy nagyon kiszáradt a torkom. De ez most úgy hangzik, mint valami kifogás, nem? Az ember attól még korcsolyázhat jól, hogy egy kicsit szárazabb a levegő! Szóval nem ez volt az ok. De fizikálisan ez volt életem legkeményebb versenye, alig bírtam befejezni a programot.

Elsőként korcsolyázott az utolsó csoportból, így a verseny végéig az ún. zöld szobában kellett ülnie – ez egy újítás a korcsolyaversenyeken, ahonnan az éllovas végignézheti a többi versenyzőt. Mi járt a fejében? Nagyon sápadt volt, és nagyon feszültnek tűnt…

Néha vicces volt, mert más korcsolyázó is ült ott velem, és beszélgettünk a saját teljesítményünkről, kommentáltuk a programot, amelyet épp néztünk. Viszont nem tudtam, milyen arcot vágjak, amikor a kivetítőn mutattak. Ha a másik versenyző jól korcsolyázik, az ember örül neki, másrészt az is benne van, „ajjajj, jobban korcsolyázott nálam”… Ha viszont ront, annak nem örülhetek, mert az nem lenne sportszerű. Egyébként is jó barátok vagyunk, senkinek nem kívánok rosszat. Ezért nem nagyon tudtam, mit csináljak a zöld szobában. Más sportágakban talán jobban működhet ez a modell, mert ott nem állnak egymáshoz olyan közel a versenyzők, és talán jobban kimutatják az érzéseiket. De a nézőknek így is biztosan érdekes, hogyan reagál az élen álló versenyző a többiekre. Úgyhogy ez jó ötlet.

A zöld szobát most alkalmazták először egy versenyen. Korábban hol nézte végig a riválisait?

Általában a programunk után át kell mennünk a mixzónán, interjúkat kell adnunk, így nem is látjuk, mit csinálnak a többiek. Fogalmunk sincs, hogyan korcsolyáznak. Arra jó a zöld szoba, hogy most legalább láthatjuk, hogyan teljesítettek a társaink.

Amikor az utolsó versenyző is befejezte a kűrjét, és eldőlt, hogy ön az Európa-bajnok, mit érzett?

Boldog voltam, de a teljesítményem miatt nem volt felhőtlen az örömöm, mert tudom, hogy ennél többre is képes vagyok. Másrészt aznap az enyém volt a legjobb program, a többiek is sokat hibáztak. Mindenkinek kemény napja volt. Örülök, hogy megszereztem ezt az aranyérmet, de remélem, hogy a későbbi érmeimet ennél jobb teljesítménnyel fogom nyerni.

A férfikűrben, különösen az utolsó csoportban nagyon sok volt a rontás. Hasonló volt a helyzet Szocsiban az olimpián is. Mi az oka ennek a sok hibának? Olyan nehezek a programok, hogy már nem lehet őket hibátlanul végrehajtani?

Sokszor hallottam már ezt a nézetet. Ha olyan programod van, amely teljesen tele van pakolva mindenfélével, amelyben nem lehet pihenni, mert meg kell csinálni a koreográfiát, az összekötő elemeket, a forgásokat, az ugrásokat, levegőt venni sincs idő, mégsem állhatsz meg – szóval, ha ilyen programod van, az sokkal kockázatosabb, de ha jól hajtod végre, akkor a pontszám is sokkal nagyobb lesz. Igaz, hogy régen több hibátlan programot láttunk, de ma már sokkal nagyobb kockázatot vállal mindenki. Ezek tényleg nagyon nehéz programok. A nézők többször kritizálták Patrick Chant, hogy sokszor elesik, de a tény az, hogy Patrick minden egyes lépésbe ezer százalékot fektet. Igyekszünk minél több dolgot belezsúfolni egy kűrbe, és a végére már olyan nehéz, hogy nem könnyű hiba nélkül bemutatni.

Kűrjében három négyfordulatos ugrás szerepel. Szükség van erre ahhoz, hogy fel tudja venni a versenyt a világ legjobbjaival?

Igen, mert más korcsolyázók is három négyfordulatost csinálnak a kűrben. Nagyon sokat dolgozunk ezen edzőmmel, Brian Orserrel, és megy is már, több versenyen és edzésen is sikerrel hajtottam végre őket. Csak hát a legutóbbi versenyek tényleg nagyon nehezek voltak. Talán azért is, mert az idei kűröm sokkal összetettebb a korábbiaknál. Korcsolyázóként folyamatosan fejlődöm, többre vagyok képes, ezért a programjaim is egyre nehezebbek. Most már a lépéssorom is fárasztó. A három négyfordulatos elengedhetetlen, mert az ellenfeleim nagyon erősek.

Idei rövidprogramja nagyon laza, egy sima fekete pólóban-nadrágban nyűgözi le a közönséget, a kűrben pedig egy klasszikus figurát alakít: Figarót, a sevillai borbélyt. Melyiket kedveli jobban?

Mind a kettőt szeretem, mindkettő jó karakter. A rövidprogramom nagyon vagány, még sosem próbáltam ezt a stílust, de nagyon élvezem. A kűr lágyabb, de itt is van egy főszereplő, Figaro, aki nagyon aranyos… Ez is egy jó program. Néha minél lassúbb a zene, annál nehezebb rá korcsolyázni, mert annál inkább jónak kell lenni, hogy a nézőnek tetsszen. Ha egy lassú zenére lassan korcsolyázol, az unalmas lehet, ezért nagyon oda kell tennem magam.

Idén már az egyénizők és a párosok számára is engedélyezett a vokális zene használata. Mit gondol erről?

Ez egy új dolog, ezért észnél kell lenni a zeneválasztásnál. Ez a korcsolyázó stílusától is függ. A rövidprogramomban van egy kis szöveg. Szerintem például a popszámok nem igazán illenek a műkorcsolyához, ezért én biztosan nem fogok ilyesmire futni.

A gálaprogramja is nagyon szórakoztató – egy aerobikedzés SuperJavival, tele ismert dallamokkal és vicces gegekkel. Honnan jött az ötlet?

Ez a programom néhány évvel ezelőtt készült, Kurt Browninggal (négyszeres világbajnok kanadai korcsolyázó, jelenleg koreográfus – a szerk. megj.) és egy barátjával állítottuk össze. Már az a folyamat nagyon szórakoztató volt, ahogy összeraktuk a zenét, felvettük a hangomat az edzői utasításokkal. Nagyon élveztem, ez volt az első alkalom, hogy ilyen gálaszámot csináltam. Most már nem adom elő túl gyakran, csak ha kifejezetten kérik a szervezők. Ha visszamegyek Torontóba, egy új gálaszámot készítek, teljesen más stílusban, de nagyon jó lesz az is.

A SuperJavi-programban van egy rész, amikor nyakon öntik egy vödör vízzel. Nem kellemetlen ez a jégen fekve?

Dehogy, ez szinte felfrissít! Már el vagyok fáradva, és kapok egy kis vizet… Ez jó, egyáltalán nem bánom.

Önnek köszönhetően Spanyolországban egyre népszerűbb a műkorcsolya, a legutóbbi Grand Prix-döntőt Barcelonában rendezték. Mit jelent ez önnek?

Nagyon sokat. Szeretnénk minél több emberhez eljuttatni a sportágunkat, olyan helyekre is, ahol most még nincs jégpálya. Ehhez persze eredményesnek kell lennünk, szerepelnünk kell a médiában, s meg kell nyernünk olyan befolyásos és gazdag embereket, akik segíthetnek új csarnokok építésében. Ha több gyerek fog korcsolyázni, akkor nagyobb az esély arra is, hogy új tehetségeket fedezzünk fel.

Milyen érzés volt a barcelonai GP-döntőben hazai közönség előtt korcsolyázni?

Nagyszerű! Szerintem nagyon jól sikerült a verseny, és mindenki jól érezte magát. Számomra teljesen új dolog volt, hogy hazai közönség előtt léphettem jégre. Sosem éltem még át hasonlót. A japán, kanadai, orosz srácok már hozzá lehetnek szokva, de engem teljesen lenyűgözött az élmény.

Milyen célokkal várja a márciusi, sanghaji vb-t?

Szeretnék az előző két évhez hasonlóan ismét dobogón állni. Azért fogok dolgozni, hogy első legyek, de ha érmes leszek, azzal már elérem a célom. Nem szeretek túl nagy célokat kitűzni magam elé, hogy olimpiai bajnok akarok lenni vagy ilyesmi, mert aztán nem biztos, hogy sikerül. Lépésről lépesre kell haladnom, annak ismeretében, mire vagyok képes.

Torontóban együtt edz az olimpiai bajnok japán Juzuru Hanjuval. Milyen vele együtt dolgozni?

Juzu nagyszerű korcsolyázó és remek ember. Nagyon keményen dolgozik, nekem pedig sokat segít, hogy ilyen edzőtársam van. Valószínűleg neki is hasznos ez, mert össze tudja valakivel mérni magát. Egyúttal pedig barátok is vagyunk. Sok időt töltünk együtt, sokat beszélgetünk.

Mindig nagyon szépen és őszinte tisztelettel nyilatkozik Hanjuról. Tényleg ennyire jóban vannak?

Igen, de nemcsak vele, hanem a legtöbb korcsolyázóval. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, sokat vagyunk együtt a versenyeken, és szeretek hülyéskedni velük. Természetesen Juzuval még közelebb állunk egymáshoz, mert mindennap együtt vagyunk.

Néhány hónapja a közösségi oldalakon nyilvánosságra hozta, hogy egy párt alkot a kétszeres világbajnok japán Miki Andóval. Hogyan működik ez a kapcsolat?

Ez egy távkapcsolat, mert Miki Japánban él. Néha eljön meglátogatni, de sok a dolga a munkahelyén és a kisbabájával is. Én pedig szezon közben szintén nem nagyon utazgathatok… De minden nagyon jól megy közöttünk. Miki egy csodálatos nő, és minden egyszerűen csodálatos! Remélem, nyáron hosszabb időt is tölthetünk együtt, szeretnénk elutazni egy-két helyre.

Mi volt a barátnője reakciója, amikor megnyerte az Eb-t?

Ő maga is korcsolyázó, így mindent tud erről a sportágról. Az volt az első kérdése: „Mégis mi történt a kűrben?!” Amúgy meg soha nem nézi meg a programjaimat! Ez feldühít: „Azt mondod, hogy rosszul korcsolyáztam, miközben nem is láttál?” Ettől komolyan mérges leszek. Mármint nem igazán mérges, csak egy kicsit. Persze Miki is nagyon örült, azt mondta, jó munkát végeztem. Erre megkérdeztem, hogy látta-e a kűrt, de ő csak nevetett…