Athén, Spárta, Athén: A dunaszerdahelyi Bíró Attila 490 kilométert futott Görögországban

Mit érdemes tudni első körben a 490 kilométeres Pheidippides Runról?
A Spartathlon és a Pheidippides Run szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mindkettő ugyanazt a történelmi eseményt dolgozza fel. 

A 246 kilométeres Spartathlon azt a történetet veszi alapul, hogy Hérodotosz szerint Pheidippidész másfél nap alatt elfutott Athénból Spártába segítségért a görög-perzsa háborúk idején. A Pheidippides Run ezt továbbgondolja, és azt modellezi le, hogy a futár vissza is futott Athénba a válasszal. 

Az idei volt a verseny nyolcadik szezonja. Tavaly valószínűleg anyagi gondok miatt maradt el, idén egy új szervezőgárdával viszont ismét megrendezésre került. Óriási kihívás megszervezni egy ilyen versenyt, önkéntesekkel, mentősökkel, rendőrökkel, és tűzoltókkal. Még úgy is, hogy a nevezési díj 600 euró...

Mi volt a motivációja, hogy belevágjon ebbe a versenybe? Miután sikerült tavaly és idén is teljesítenie a Spartathlont, szeretett volna kipróbálni valami még durvábbat?
Igen, mindenképp szerepet játszott benne ez is. 

Egy nemzetközi versenyről van szó, általában 50-60 indulóval, akik körülbelül 20 országból érkeznek. Szlovákiából eddig még csak nevező sem volt soha, nemhogy induló, vagy befutó. Szóval az szintén motivált, hogy én lehetek az első. 

Tavasszal dőlt el, hogy az idei versenyt megrendezik. Görögországban innentől kezdve lutri, hogy hogyan alakulnak a dolgok, de végül kellemesen csalódtam minden szempontból, hihetetlen utazás volt ez a verseny, rengeteg pozitív élménnyel töltött fel. A tavalyi Spartathlon teljesítése után többször járt nálam az azóta elhunyt Bögi Sándor. Ő nagy hatással volt rám, hogy ezt a sportot űzzem. Akkor elméleti szinten felmerült, hogy együtt is lefuthatnánk ezt a távot. De aztán decemberben elmondta, hogy nem fogja bevállalni... talán érzett valamit? 

Hogyan kell elképzelni a felkészülést egy ilyen versenyre?
Februárban, egy helsinki ultrafutáson elért eredménnyel három évre bebiztosítottam magam a Spartathlonra, az úgynevezett A szinttel, azaz automikus résztvevő lettem, sorsolás nélkül. Ekkor még nem dolgoztam, ami segített az ideális felkészülésben. Azóta ez változott, de szerencsére az új munkám olyan jellegű, hogy miután befejezem, magam mögött hagyhatom, azaz nem viszem haza a stresszt. Így továbbra is tudok az edzésekkel foglalkozni. Márciusban országos második lettem a 24 órás futáson, majd nyáron beneveztem két 48 órás versenyre is. Mindkettőt gyengébb eredménnyel zártam a vártnál, de szerencsére utána rájöttem, hogy a frissítést rontottam el, az egyik összetevőből túl sokat használtam. Ezt sikerült korrigálnom, amit az újabb eredményeim is bizonyítanak: ősszel a Spartatathlon már jól sikerült, szóval bizakodó voltam a Pheidippides Run előtt.

Ami kétszer hosszabb a Spartathlonnál. Ez hatalmas különbség, de egyébként hasonló élményt nyújt a két verseny?
A Spartathlonon – főleg az elején – nagyon komoly részszintidők vannak, amiket nagy kihívás teljesíteni. Ez a Pheidippides Run esetében nincs így, sokkal nyugodtabban, nyomás nélkül lehet futni. Itt 42 óra alatt kell elfutni Spártába, ami egy órával ugyan kevesebb, mint a korábbi évadok szintideje, de még mindig 6 órával több, mint a Spartathlon esetében. Az sem mellékes, hogy a Pheidippidesen barátságosabb az idő, hiszen novemberben rendezik, többnyire kellemes, ideális futóidőben. Persze erős szél és eső előfordulhat.

A célba 98 óra alatt kell beérni, az új szervezők jelentősen lerövidítették az eddigi, 104 órás szintidőt. Két éve még nagyjából a befutók fele 98 és 104 óra alatt ért célba, tehát ők az idei kritériumoknak már nem felelnének meg.

A saját idejével mennyire elégedett? Volt előzetesen meghatározott célja?
Idén végül 23-an teljesítették a távot. Az én időm 82 óra 40 perc volt, ami a 9. helyet eredményezte. Magamnak azt határoztam meg célként, hogy a negyedik napon, vasárnap még naplemente előtt célba érjek, és ez végül maradéktalanul sikerült. Nagyon nehéz volt előzetesen konkrét célt kitűzni és tervezni, hiszen soha még csak hasonló távot sem futottam. Viszont a régebbi eredmények között találtam általam ismert futókat is, köztük olyat is, akivel nagyjából hasonló szinten vagyok, és abból valamelyest ki tudtam indulni.

Időzzünk el kicsit ennél a 82 óra 40 perces eredménynél. Hogyan képzeljen el az ember egy négy napig tartó futást? Egyhúzomban? Rövid alvásokkal, nagy alvásokkal?
Előzetesen egyeztettem több magyarországi futóval, közülük most is indultak négyen, én voltam az ötödik magyar ajkú a mezőnyben. Hárman már korábban is teljesítették ezt a távot legalább egyszer, de érdekes módon idén pont a negyedik, valamint én értünk célba – azaz a két „zöldfülű“. Nekik köszönhetően alakítottam ki a stratégiámat. Aztán az első napon, még naplemente előtt összehozott a sors egy másik futóval, a belga David Van Den Bossche-sal, akivel onnantól együtt futottunk a célig. Ő nagyon jó alvásszakértőnek bizonyult és végül az ő stratégiáját követtük, ami tulajdonképpen hasonlított az enyémhez. 

Igyekeztünk egy-másfél órákat aludni, mert az elégséges arra, hogy a következő napot gond nélkül teljesítse az ember.

Laikusként nehéz elhinni, hogy az egy-másfél óra alvás napokon keresztül elég. Tényleg ekkora hatással van a szervezetre egy szundi?
Igen. Voltak az úgynevezett melegpontok, ahol fedél alatt lehetett pihenni, frissíteni, enni. Ezeken a pontokon általában aludni is lehetett, a szervezők még azt is vállalták, hogy ha lefekszünk, felébresztenek az általunk kért időben. Volt egy kiválóan felszerelt kultúrház, ahol pihenni lehetett, ott is jó egy órát sikerült aludnom az első éjszaka, azalatt regenerálódtam.

Ha már pszichika, akadtak mélypontok is? Hogyan sikerült átlendülni rajtuk?
Nagyon motivált voltam, végig akartam csinálni és tudtam, hogy képes vagyok rá. Egyetlenegyszer sem volt olyan gondolatom, hogy „de jó lenne abbahagyniˮ, legfeljebb olyasmi jutott eszembe, hogy „jó lenne lassabb tempóban futniˮ. A belga társammal egymást motiváltuk. Természetesen vannak hullámvölgyek, amelyek jellemzően nem egyszerre jelentkeznek mindenkinél, azaz az egyikünk mindig tudja húzni a másikat, aki krízisben van. Ez köztünk is működött. Ha az ember tudatosítja, hogy két-három óra alatt ki lehet jönni a hullámvölgyből, az szintén segít. Visszafelé, a második éjszaka elején, Spárta után volt egy melegpont, ahol nekem sikerült fél órát aludnom, de a társamnak nem. Így vágtunk neki az esőnek, ő viszont rövidesen szédülni kezdett, pihenésre volt szüksége. 

A következő frissítőpontnál nem volt alváslehetőség, aminek az lett a vége, hogy a teraszon, a kövön lefeküdtünk, és ott aludtunk tíz percet, miközben fújt ránk a hideg szél. Ott, akkor az a tíz perc is elég volt a felfrissüléshez. Tényleg fel tud ébreszteni. Napközben aztán kétszer is beiktattunk egy ötperces alvást, az is sokat segített.

Nehezebb volt a visszaút, akár fizikailag, akár mentálisan?
A napfelkelte mindig gyönyörű és emlékezetes, az fel tud tölteni egész napra. Volt egy olyan célom, hogy visszaúton, a harmadik napon az 1227 méteres hegyre még napközben érjek fel. Ez is sikerült, délután 2 óra körül voltunk a csúcson. Hihetetlen élmény volt szikrázó napsütésben ott lenni. 

Sokan kérdezik, hogy miért éri meg nekem az egész, miért fizetek be annyi pénzt? Hát például az ilyen élményekért. Görögország gyönyörű, és azt még a turisták sem élhetik át, hogy milyen érzés felfutni és lefutni egy hegyről, látni azt éjszaka és világosban is a környező hegyek csodálatos panorámájával. 

Viszont negatívum Görögországgal kapcsolatban, hogy sok a szemét, illetve sok kóborkutyával is találkoztam. A többségük ártalmatlan, volt, hogy kilométereken át mellénk szegődött egy. Ő aztán vonzotta a többi kóborkutyát, és volt, hogy nekünk kellett megvédeni őt a többitől. Volt dolgom egy agresszív kutyával is, amelyen a kutyariasztó sem fogott ki. Úgy menekültem meg tőle, hogy bevágtam egy épp arra járó autó elé.

A hajrához közeledve mantráznia kellett magában, hogy ez meglesz?
Végig az volt az érzésem, hogy meglesz, nem volt semmilyen egészségügyi problémám. Az utolsó szakasznak talán az utolsó melegponttól számított, nagyjából 54 kilométeres távot tekinthetjük. Az rendkívül nehéz volt, főleg mivel hullámzott a terep, voltak sunyi emelkedők. Ekkor már azt is figyeltük a társammal, hogy állnak a többiek, és ha egy mód van rá, hátulról már ne előzzön meg minket senki. 

Mindenki más stratégiával dolgozott, és volt egyszer egy olyan szakasz, amikor 150 méteren belül hatan voltunk – egy 490 kilométeres táv második felében! A hajrában megközelítettünk egy finn futót, akit végül úgy értünk utol, hogy egyszercsak feltűnt előttünk, amint egy bokorból mászik ki – mint kiderült, nagydolga akadt. 

Néhány kilométeren át beszélgettünk, majd hátrahagytuk. A versenyt egy orosz férfi nyerte egy elképesztő, űridőnek számító, 53 órás pályacsúccsal, a második pedig egy orosz nő lett, 66 óra 35 perccel, aki ezzel egy magyar rekordot döntött meg.

Milyen érzés volt a negyedik napon megérkezni a célba, az Akropoliszhoz? Megvolt a katarzis?
A célba érés élménye hagyott kívánni valót maga után, még a célkaput is elbontották. Csak 10-15-en vártak minket a célban, holott az Akropolisz lábánál voltunk és több nagy esemény is zajlott ott. A miénk számított úgymond a legkisebbnek közülük. Ez egy kicsit elszomorított, de nem törődtem vele, hanem örültem. A belga társammal és az előttem fél órával célba érő magyarral, Mészáros Tamással együtt ünnepeltünk. 

Úgy érzem, ezzel az eredménnyel az ultrafutás legnagyobb „őrültjeinek“ szintjére értem. Az egészet egy utazásnak, zarándokútnak fogtam fel, és sikerült végig felszabadultan versenyeznem. 

Ezúttal sokkal jobban bele tudtam merülni Görögország természeti szépségeibe, mint a korábbi futásaimnál. És ami talán a legnagyobb hozadéka volt ennek a versenynek, hogy egy barátra találtam. Néha még egy közeli barátot is nehéz elviselni három napon át folyamatosan, de mi jelesre vizsgáztunk a belga társammal még egy ilyen szélsőséges, kiszolgáltatott helyzetben is.

Milyen volt a verseny utóélete, és hogy halad a regeneráció?
A záróünnepségen minden befutó oklevelet kapott, az első három férfit és nőt külön is értékelték, anyagi vonzata viszont nem volt a győzelemnek. Úgy tervezem, hogy karácsonyig nem fogok vezetett futóedzést végezni, de nyilván nem fogom kibírni, hogy regenerációs céllal ne fussak párszor. Egy ilyen megterhelő szezon után a szervezetnek mindenképp szüksége van a pihenésre. Ami érdekes, hogy amikor a verseny alatt úgymond telítődtem a fáradtsággal, a szervezetem, akár egy okos informatikai rendszer, a fáradtság felét kitörölte, és hirtelen jobban lettem. A második–harmadik napon is azt éreztem, mintha sokkal kevesebbet futottam volna. Most pedig már azt is elmondhatom, hogy soha nem éreztem magam ennyire jól egy ultrafutás után.

Munka mellett, kevésbé népszerű sportot űzve mennyire nehéz finanszírozni ezeket a versenyeket?
Tény, hogy az ultrafutás egy rétegsport, tehát sajnos nem kap akkora figyelmet. A szomszédasszony is azt mondta nekem a múltkor, hogy szeretne megnézni a tévében, ahogy versenyzek. Egy 800 méteres futást még izgalmas lehet közvetíteni, de már egy maraton is túl hosszú a legtöbb embernek, egy 490 kilométeres futásnak meg aztán tényleg nincs kereskedelmi értéke. Viszont támogatókra így is szükség van. A versenyzésemet Dunaszerdahely városa támogatja, de egy közeli étterem és a szomszéd magángazda is segít csökkenteni a mindennapi kiadásaimat, egy pilátesz-stúdió pedig a keresztedzésekben segít sokat. Nekik mind nagy köszönettel tartozom.

Jövőre szeretne visszatérni a Pheidippides Runra, vagy más tervei vannak?
Ami a jövő évet illeti, tavasszal szlovák országos bajnokság lesz, ahol reményeim szerint harcba tudok szállni az elsőségért. Majd Ultrabalaton és 48 órás világbajnokság is lesz, ősszel pedig a 24 órás világbajnokság, ahol várhatóan a Szlovák Atlétikai-szövetség támogatásával tudok majd részt venni. A vb-t a Spartathlon és a Pheidippides Run között rendezik majd félúton, de irreális lenne mindhárom versenyen részt venni, szóval nincs kizárva, hogy jövőre a Pheidippides kimarad.