Egy ultrafutás története: Bíró Attila egyedüli szlovákiaiként teljesítette az Athén–Spárta távot

Milyen futómúlttal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki részt vehessen a világ egyik, ha nem legkeményebb futóversenyén?
Huszonöt évvel ezelőtt vettem részt először versenyen, onnantól vallom magam futónak. Hosszabb kihagyás után, 2016-ban kezdtem újra az edzéseket, mégpedig akkor már tudatosan, azzal a céllal, hogy ultrafutással tudjak foglalkozni. 2018-ban teljesítettem az első 100 kilométeres futóversenyemet. Ezzel már akkor kvalifikáltam magam a ´19-es Spartathlonra – akkor még a százassal is lehetett, de azóta ezt eltörölték. Szerintem a 12 órás kvalifikációt is el lehetne törölni, mert köszönőviszonyban sincs azzal a megterheléssel, amit a Spartathlon során kell kibírni. Jómagam az Ultrabalatonnal készülök, amit már háromszor teljesítettem, illetve nyaranta Kladnóba járok egy 24 órás versenyre, ahol már többször sikerült megfutnom a kvalifikációs szintet. Legutóbb 205,5 kilométert sikerült futnom 24 óra alatt. Ezzel kicsit önmagamat is megleptem, nem számítottam rá. Viszont nagy adag önbizalmat adott.

A kvalifikációs szint megfutása még nem garantálja az indulást a Spartathlonon, a részvétel ennél – sajnos – bonyolultabb.
Igen, egy 24 órás versenyen például a 180 kilométert kell hitelesen teljesíteni. Ezzel az eredménnyel már el lehet indulni a Spartathlonon, viszont mivel a résztvevők száma limitált, így csak a sorsolásba lehet bekerülni, ahol a szerencsére is szükség van. Plusz 25 százalékot, azaz 225 kilométert kell teljesíteni ahhoz, hogy sorsolás nélkül, garantált résztvevő lehessen az ember. Mindig bennem volt, hogy ezt én is képes vagyok megfutni. Görcsösen rákészültem, de valamiért mégsem sikerült soha. Aztán elengedtem a dolgot, és ez jó hatással volt a teljesítményemre. Van egy DUV nevű adatbázis, amely a nemzetközi versenyeket nyomon követi, mindenkinek az eredményét meg lehet ott találni. Ami oda bekerül, az hivatalos eredménynek számít.

Szóval ha nincs meg az a bizonyos plusz 25 százalék, az csak a sorsoláshoz elég?
Igen. Vannak további kitételek is. Az egyik, hogy egy országból legfelebb 25 induló lehet. Magyarországról például nagyságrendileg 60–70-en szoktak nevezni, belőlük sorsolnak ki huszonötöt. Sőt, mivel sokan a plusz 25 százalékot is megfutják és ezáltal biztos résztvevővé válnak, csak pár hely marad a kisorsoltaknak. Szlovákiaiként ilyen problémával nem kell szembesülni, tudomásom szerint öten neveztünk. Ketten kerültünk be sorsolással, a másik induló viszont nem fizette be a nevezési díjat, így egyedül képviseltem az országot. Itt jön képbe egy másik kitétel, miszerint ha egy adott országból csak egyetlen ember jelentkezik, akkor az automatikusan bekerül a versenybe, az olimpiai eszmét szem előtt tartva. Mivel Szlovákiából öten neveztünk, ez a kitétel elvileg nem volt érvényes, de mégis elképzelhető, hogy szerepet játszott a bekerülésemben.
 

Ezek alapján már bőven akad dráma, még mielőtt elkezdődik a verseny...
Mindig vannak kisebb-nagyobb drámák. Aki nagyon szeretne, nem jut be, vagy épp bejut olyan, aki még messze nem készült fel a Spartathlonra, és a verseny elején elvérzik. Komoly rutin kell ahhoz, hogy az egyes versenyszituációkat és a 24-36 óra alatt felmerülő problémákat kezelni tudja a futó. Márpedig meglepetések és megoldásra szoruló helyzetek mindig lesznek. Fejben könnyű meghozni a döntést, hogy „elegem van, feladomˮ. De aztán egy-két óra elteltével már bánja az ember. Az ultrafutás pont arról szól, hogy elviseljük a komfortzónából való kilépést, ami pedig a gyakorlati dolgokat illeti, el kell találni a megfelelő tempót és pulzusszámot.

Létezik jól bevált recept a felkészülésre, akár közvetlenül a rajtot megelőző napokban, órákban?
Általánosságban érvényes az, hogy verseny előtt két héttel már nem végzünk megterhelő edzéseket, hogy regeneráltabb legyen a szervezetünk. Van, aki azt vallja, hogy a verseny előtt egy nappal is érdemes futni egyet és van, aki pont az ellenkezőjére esküszik. Azt hiszem, ez egyénfüggő, és nem létezik mindenki számára megfelelő recept.

Edzővel zajlott a felkészülése?
Régebben volt edzőm, két-három éve viszont már egyedül készülök. Korábban nagyon jó volt egy olyan edzővel dolgozni, akinek Spartathlon-győztesei voltak, sokat tanultam tőle. Viszont sokat és rendszeresen kerékpározok, ha tehetem, hetente kétszer-háromszor elmegyek, nagyon szeretem. A saját szám íze szerint szerettem volna eldönteni, hogy az adott napon futok vagy kerékpározok. Egy futóedző kiírja két hétre előre a futótervet, szóval ez nála nem működött volna. Szükségem van a több szabadságra az edzéstervet illetően.

Térjünk át magára a versenyre!
Az idei Spartathlont szeptember utolsó napján rendezték, a szokásos péntek helyett ezúttal szombaton. A kiválasztott nevezők száma maximum 400, ebből általában 360-380 futó áll rajthoz. Ennek az az oka, hogy a nevezés háromnegyed évvel a rajt előtt történik, és van, akinek nem jön ki jól a felkészülés, lesérül, vagy családi problémái adódnak. A legtöbb futó számára a Spartathlon a nagybetűs Verseny, a legnagyobb nívójú viadal.
 

Előzetesen elárulta lapunknak, hogy sokkal nagyobb problémákra számított verseny közben. Ennyire a helyén volt minden részlet?
Ami a versenyt illeti, kellemesen meglepődtem azon, hogy minden flottul ment és 99 százalékra működött. A pulzusom végig kellően alacsony volt és az elejét sem futottam túl. Azt kell tudni, hogy az első 80 kilométeren nagyon szigorú szintidők vannak, minden egyes ellenőrzőpontra időben kell érkezni, már fél perc csúszásért kizárás jár. Első ránézésre nem tűnnek olyan szigorúnak a részidő-követelmények, de a szeptember vége Görögországban nagyon meleg és párás, ami jelentős nehezítés. Jellemzően 30-32 fok van árnyékban, aszfalton még melegebb. És persze hullámzó a pálya. Az első 80 kilométeren 700 méter szintkülönbség van, ami szinte fel sem tűnik a futóknak, de a verseny kétharmadánál például van egy hegy, a Parthenio, amely rendkívül meredek, 1062 méterre emelkedünk fel néhány kilométer alatt. A vége nem is egy futható rész, valójában szikláról sziklára lépegetünk felfelé. A legtöbben viszont nem ott, hanem az első harmad végén, a korintoszi résznél esnek ki, mert legkésőbb délután fél négyig, tehát a legnagyobb melegben kell odaérni. Azon a részen könnyen túlterhelik magukat a résztvevők, elsavasodnak és „elfogynakˮ. A napsütés miatt nehezebb a pulzust kordában tartani.

Volt-e mélypontja a 246 kilométer során és hogyan sikerült átlendülni a nehéz szituáción?
Ez volt a harmadik Spartathlon-próbálkozásom, 2019-ben még nem voltam a legjobban felkészülve, tavaly pedig egyszerűen fejben feladtam. Az idei legnehezebb pontra tisztán emlékszem, az az említett hegyről leérve történt, hajnalban. Négykor vettem elő a kabátomat, fél ötkor viszont már kabátban is vacogtam. Váratlanul lehűlt a levegő, helyenként csak hét fok volt, köd, és erre az előrejelzések sem készítettek fel minket. Kimerülten, kialvatlanul ez a hideg nagyon kellemetlenül ért, az ujjak teljesen elgémberednek, az ember a frissítést sem tudja már rendesen megoldani önállóan.

A szintidők teljesítésével nem akadt gondja?
Van, aki végig a szintidőn lavírozva teljesíti a versenyt és van, aki többórás előny birtokában is végül éppen csak beesik a célba szintidőre. Ez utóbbi picit olyan, mint amikor a Forma–1-ben túl korán elfogynak a gumik. Jól kell tartalékolni a végére. Három-négy kilométerenként vannak frissítő pontok, ahol többek között izotóniás italt, kólát, vizet, zselét és jeget kínálnak a szervezők. Lehet akkreditált kísérőnk is, és ki vannak jelölve azok a pontok, ahol a futó érintkezhet a kísérőkkel. Nekem nem volt ilyen kísérőm, de az egyes frissítő pontokra előre lehetett küldeni az italt és a ruházatot. Ezzel a lehetőséggel éltem, ahogy a fejlámpámat is előre küldtem, hogy ne kelljen cipelnem.
 

A 246 kilométert végül 31 óra 40 perc 57 másodperc tette meg, amivel maximálisan elégedett lehet, órákkal a határidő előtt célba ért.
Pszichikailag rendkívül megterhelő, ha az ember a szintidő környékén lavírozik, és tudja, hogy az a frissítőpont, ahonnan épp továbbindul, egy-két perc múlva már bezár. Ha valami közbejön, mondjuk egy hasmenés, a következő pontot már nem sikerül időben elérnie. Én arra számítottam, hogy a szintidő környékén fogok mozogni, de idén nem görcsöltem rá az időre. Az viszont megnyugtató volt, hogy fokozatosan egy, kettő, majd az éjszakára három óra előnyöm lett a szintidőhöz képest. Másnap délután végül 4 óra 20 perc előnnyel érkeztem célba. Ezúttal nem volt olyan meleg, így mindenki picivel jobban teljesített a vártnál, és a szokásosnál nagyobb arányban értek célba a résztvevők – idén 255-en a szokásos 180-200 helyett. Én végül a 78. helyen értem célba, amivel maximálisan elégedett vagyok. Ez mégiscsak az első harminc százalék! Készült egy videó a befutómról, azon tökéletesen látni a boldogságot az arcomon.

Úgy fogalmazott, a Spartathlon a nagybetűs Verseny egy aszfaltos ultrafutó számára. Hogy érezte magát a teljesítése után, és ezek után mi lehet a következő kihívás?
A verseny után fáradtsággal vegyült elégedettség volt bennem, és igazából még hetekkel később is a hatása alatt voltam, éreztem fejben és az izületeimben is a versenyt. A futás után még kint maradtam egy-két napot Görögországban, aztán családi körben pezsgőt bontottunk, de különösebben nem ünnepeltünk. Jövőre vissza szeretnék térni a Spartathlonra, de ez ugye elsősorban a sorsoláson múlik. Ha kiválasztanak, az fogja meghatározni a következő évemet.