Afrikai futball a politika árnyékában

De maradtak már le a legrangosabb tornáról faji megkülönböztetés, diktatórikus vezetés, háború és fegyveres támadás miatt is válogatottak. Pedig a futball reményt adhat a nehéz időkben, erről Angolában, Maliban és most már Szíriában is mesélhetnének. A (polgár)háborúk alapvetően be­folyásolják a kontinentális tornát, Líbia évek óta ezzel küzd – az észak-afrikai ország már a 2013-as rendezési jogot elnyerte, de a belpolitikai helyzet nem tette lehetővé az Afrika-kupa megrendezését. Első lépésként elcserélte a rendezési jogot a Dél-afrikai Köztársasággal, amely a 2017-es tornát kapta meg, de a polgárháború továbbra is akadályt jelentett, ezért 2014. augusztus 22-én az Afrikai Labdarúgó-szövetség elvette tőlük a lehetőséget. Az elhivatottságra jellemző, hogy beugróként is hét ország (Algéria, Egyiptom, Gabon, Ghána, Kenya, Szudán, Zimbabwe) jelentkezett, de Etiópia és Tanzánia is fontolgatta a dolgot, végül a CAF 2015. április 8-án Gabont bízta meg a 2017-es torna lebonyolításával. Apartheid miatt kizárva Az Afrika-kupa gondolata a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1956-os, lisszaboni, 30. kongresszusán merült fel először, egy évvel később pedig a CAF négy alapítója, Egyiptom, Szudán, Etiópia és a Dél-afrikai Köztársaság már a kartúmi tornára készült. A politika azonban közbeszólt, a feketéket háttérbe szorító faji elkülönítés, az apartheid politikája révén utóbbi ország csak fehér játékosokat akart jelölni a keretbe, emiatt kizárták, így három csapat versenghetett a címért – az első győztes Egyiptom lett.A tornának akadt magyar vonatkozása is, a hazai, szudáni válogatottat a Ferencváros egykori kapusa, Háda József irányította.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"264242","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"Afrikában zsúfolásig megtelnek a bárok és kávézók a torna egy-egy mérkőzése alatt ","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Két év múlva ugyancsak három csapat indult, érdekesség, hogy akkor az Egyesült Arab Köztársaság végzett az élen, amely 1958 és 1960 között jött létre Egyiptom, Szíria, később Jordánia és Jemen csatlakozásával. A győztes válogatottban egyetlen egyiptomi szerepelt. Egyiptom kétszer is pórul járt 1965-ben a kétszeres bajnok Egyiptom selejtező nélkül vívta ki a szereplés jogát, miután csoportjából Marokkó és Nigéria is visszalépett. Később aztán az egyiptomiak is bejelentették, nem indulnak a tunéziai döntőben, ugyanis a két ország között megromlottak a diplomáciai kapcsolatok azt követően, hogy Habib Bourguiba elnök felszólította az arab országokat, hogy ismerjék el Izraelt. Három évvel később ismét Egyiptom lett a szenvedő fél: a kontinens egyik legjobbjaként ugyan másfél selejtezőt sikerrel megvívott (Líbiát búcsúztatta, Uganda ellen pedig az első meccsen, idegenben 1–0-ra nyert), amikor kitört a hatnapos háború. 1967. június 5. és június 10. között a Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök mellett felsorakozó országok (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak) megtámadták Izraelt, de vereséget szenvedtek. Az egyiptomi válogatott kénytelen volt visszalépni az Afrika-kupától. Hiába volt Nigéria a legjobb  Nem a háború, hanem az éppen uralkodó katonai rezsim akadályozta meg Nigériát abban, hogy 1996-ban megvédje címét. Pedig a csapat akkor nagyon együtt volt, az 1994-es bajnoki cím mellett a vébén a 9. helyen zárt, 1996-ban pedig megnyerte az atlantai olimpiát is. A belpolitikai forrongás akkor hágott a tetőfokára, amikor a Shell nigériai olajkitermelésével járó környezeti katasztrófák miatt az ismert író, Ken Saro-Wiwa vezetésével megalakult a Mozgalom az Ogoni Nép Túléléséért közösség. Erőszakmentes tiltakozásukat a katonaság több száz halálos áldozatot követelő harcban verte szét, Saro-Wiwát pedig nyolc társával együtt 1995. november 10-én koholt vádak alapján halálbüntetésre ítéltek Nigériában. A perükben szereplő két tanú, a vád koronatanúi eskü alatt bevallották, hogy megvesztegették őket: pénzzel, házzal és a Shellnél betöltendő állással. A kivégzés miatt Sani Abacha diktátort több ország elítélte, a legerősebb hangok egyike Nelson Mandeláé, az akkori dél-afrikai elnöké volt. A két ország közötti ellenségeskedés az Afrika-kupán csapódott le, a dél-afrikai rendezés miatt a címvédő a torna első napján jelezte, nem indul. Abacha bejelentette, hogy nem küld játékosokat egy olyan országba, ahol nem garantálható a biztonság. Gépfegyveres támadás Angolában Az 1998-as selejtezőktől Szudán lépett vissza, mert az ország keleti részén zavargások törtek ki, a Közép-afrikai Köztársaságot pedig ki­zárták, mert a kormány nem engedte ki az országból a válogatottat a Sierra Leone elleni idegenbeli mérkőzésre. A 2010-es Afrika-kupát egy súlyos incidens árnyékolta be, január 8-án gépfegyverrel támadtak Angolában a togói válogatottat szállító autóbuszra. A csapat a szomszédos kongói edzőtáborból utazott az angolai Cabindába, a torna helyszínére, és a helyi tartomány elszakadásáért küzdő lázadók lőttek a járműre. A támadásban a sofőr, a csapat segédedzője, illetve a sajtósa is meghalt, kilencen megsérültek. A csapat a togói kormány döntése értelmében visszalépett a tornától, az afrikai szövetség ugyanakkor emiatt eltiltotta az országot a következő két selejtezőben való részvételtől. Togo a nemzetközi Sportdöntőbírósághoz fordult és nyert, így végül ott lehetett a következő kvalifikációban. Majdnem futballháború A 2010-es tornán az elődöntő is félelmet hozott, Algéria ugyanis Egyiptommal került szembe. Azzal a csapattal, amellyel két hónappal korábban vérre menő csatát folytatott a világbajnoki részvételért. 2009 novemberében Egyiptom úgy győzött 2–0-ra, hogy a 95. percben szerezte második gólját, ezzel abszolút holtverseny állt elő a csoportban, azaz a párharcot egy semleges helyszínen megrendezendő pótselejtezőn kellett eldönteni. A kairói összecsapásból azonban komoly külpolitikai feszültség lett, az Egyiptomba érkező algériaiak buszát megdobálták, több játékos fejsérülést szenvedett, a lefújás után pedig szurkolói összecsapásokra került sor, amelyben mindkét oldalon akadtak halálos áldozatok is. A két ország között valóságos futballháború tört ki, Egyiptom hazarendelte nagykövetét, Algéria diplomatáját bekérették az egyiptomi külügyminisztériumba.  A szudáni pótselejtezőt már 15 ezer rendőr felügyelte (azon Algéria 1–0-ra nyert és 1986 óta először jutott ki a vébére), de végül az Afrika-kupa elődöntőjében sem volt probléma (ott Egyiptom komoly, 4–0-s sikerrel vett revánsot).  Siker a polgárháború után A polgárháborús állapotok megszűnte után a sportélet is gyorsan életre kelhet, Angolában 2002-ben rendeződött a helyzet, 2006-ban világbajnoki résztvevő, 2008-ban és 2010-ben Afrika-kupa-ne­gyed­döntős lett a válogatott. Maliban a 2013-as bronzérem hozott változást, az emberek az utcákon ünnepeltek Timbuktuban, a dzsihádista fegyveresek tíz hónapos ellenőrzése után ismét nyilvánosan lehetett ünnepelni, a siker mindenkinek reményt adott a nehéz időkben.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"264241","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"268","title":"Aleppóban öt év után indult újra útjára a labda: a bajnoki nyitányon az al-Ittihad 2–1-re verte a városi rivális Hurriyát","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Aleppóba visszatért a futball Ugyan nem szorosan az Afrika-kupához kapcsolódó hír, de futball és a háború kapcsolatának szempontjából fontos eseménynek számít, hogy miután december végén visszafoglalta a szíriai hadsereg Aleppót a lázadóktól, egy hónap elteltével már az első mérkőzésre is sor került a közel-keleti városban. Öt év után először léphettek pályára a helyi csapatok: szombaton az al-Ittihad 2–1-re verte a városi rivális Hurriyát. Ezt megelőzően 2011-ben került sor hivatalos mérkőzésre, és ahogy a BBC beszámolt róla, azóta a fű kikopott a stadionban, a létesítmény nagy részét megsemmisítették a bombázások, de a hangulat olyan volt, mint bármelyik helyi focimeccsen.  „El sem tudom mondani, hogy milyen érzés öt év után visszatérni az aleppói pályára. A szívem hevesen ver” – nyilatkozta az al-Ittihad játékosa, Omar Hamidi.  A Hurriyában szereplő Firas al-Ahmad is boldogan beszélt a hazai környezetről. „Aleppóban mindig jobban játszunk, hiszen hazai pályán, hazai szurkolók előtt léphetünk pályára. Szeretnénk, ha a város nevét ismét naggyá tehetnénk” – mondta. Printz László