A csapat eltűnt, előkerült a régi duma – vélemény a portugál-magyarról

Lisszabonban minden hiányzott, ami miatt a magyar válogatottnak az elmúlt egy-két évben drukkolni tudtunk. Ilyen bágyadt játékot utoljára Bukarestben láttunk, már csak az kellett volna, hogy Vinícius és Lang egymásnak szaladjon. Agyrázkódás, szörnyűség! A középpályán alibipasszok, egyetlen lefordulást, gyorsítást vagy trükköt nem láttunk. Gyurcsó és Dzsudzsák ívelései a semmibe, Szalai lövése a lisszaboni buszpályaudvarra, Gera Zoltán és Nagy Ádám, tragédia a négyzeten. Szögletünk nem volt, ötletünk se. Egy csel? Mintha eszébe se jutott volna senkinek. 

Lehangoló a meccs utáni propagandagépezettel szembesülni. Hajdú B. István kommentátor a szünetben még az első öt percről beszélt „jó kezdés” gyanánt. A meccs után módosított: „biztató első huszonöt perc”, mondta. Vincze András (NSO) ennél is tovább ment: „Most bele kellene kapaszkodni harminc percbe (…), mert a portugálok vezető gólja előtti időszakban mintha az Eb-n látott magyar válogatott tette-vette volna a labdát.” Aztán jöttek a szokásos magyarázatok arról, hogy a magyar játékosok nem játszanak ilyen nagy stadionokban, hogy nincs tapasztalatuk a tétmeccseken meg hogy ők a Bolognában futballoznak és nem a Real Madridban. A kedvencem Storck kijelentése: „A portugálok előrébb tartanak.” A nagy francokat. Még néhány ilyen meccs, néhány ilyen hazug magyarázat, és megint ugyanott tartunk majd, ahol pár évvel ezelőtt. 

Duma helyett nézzük meg a harmadik gólt: Cé a sorfalba beálló két portugál társ helyén csavarja a kapuba a labdát. Ezt a trükköt talán a kilencvenes években láttam először valami UEFA-kupa meccsen. S most sajnos Gulácsiék is megették. 

„Ha portugál lennék, élvezném. 

De magyar vagyok, várom a végét” – mondta a 85. percben Hajdú B. 

István kommentátor, majd a tévé képernyője elfeketedett. Signal loss detected.