Zazie a királyhelmeci kultúrZ!ázban

Nézzék csak, mit írt a krónikás a zenekar honlapjára: „Rettentőt koncerteztünk és irtózatosat ettünk Királyhelmecen. Félmeztelen nők tolongtak, meg külön csippendélhapsik is (a lányok kedvéért). Az égből 10.000 koronások hullottak az egybegyűlt közönségre, akik azért kapkodták el, hogy egymásnak adhassák. (Kis lökdösődés is volt, mert egy néni nem akart elfogadni száznál többet, de aztán megbeszélték a dolgot, és ami pénz nem kellett senkinek, azt közösen, énekelve elégették hamar. És aztán jött csak a vacsora: gólyával töltött rinocérosszal töltött elefánt volt a menü, roston sült bálnával és nagyifagyival. Jó volt.”

De menjünk szépen sorjában!

Este hat óra, szemtelenül és kitartóan szitáló eső. A művelődési ház „előcsarnokában” ennek ellenére már ácsorognak néhányan. Gyors közvélemény-kutatás: a nyolctagú csoportból hárman ismerik a zenekar számait, öten viszont csak Hajós Andrást, méghozzá a Heti Hetesből. Nem csodálkozom, nagyjából ilyesmire számítottam, az egyik fiúról ráadásul lerí, hogy csak azért van itt, mert a barátnője elcipelte. Irigylésre méltóan fiatalok, talán még alsó tagozatosok voltak öt-hat évvel ezelőtt, amikor én, az idős punk, beleszerettem a Zazie az ágyban című dalba. És azon a nyáron bizony Iggy Pop-ot hagytam faképnél a Szigeten, hogy láthassam egy eldugott kis színpadon azt a fura hobbizenekart, az EmilRuleZ!-t. Döntésem jónak bizonyult: egy mesébe illő sikertörténet egyik első állomásán lehettem jelen. (Nem viccelek, azóta sem sikerült rajtuk kívül senkinek az a bravúr, hogy három egymást követő évben csináljanak teltházat a Szigeten hajszálra azonos repertoárral!)

A megfejtés a fílingben keresendő. Hajós Andrásék egy olyan saját világot teremtettek, amelyben viszszatérő szereplők járkálnak fel-alá, mesélik banális történeteiket, amelyek velünk is megtörténtek. Az EmilRuleZ! azért robbant nagyot független körökben, mert egyszerre voltak melankólikusak és önironikusak, nagyvárosi vagányok és romantikus álmodozók, bájosan amatőrök és vérprofik.

Hajósból

később tévésztár lett, immár „benn“ van, de még „kinn“ is lenne, ha jól sejtem, a trióként indult EmilRuleZ! pedig héttagúra bővült. Mára komoly „jazzbitang zenekar“ lett egy csodálatos trombitással (Fekete-Kovács Kornél), überprofi dobossal (Kisvári Ferenc), vokálos és billentyűs lányokkal (Gereben Zita és Warnus Zsuzska), bossa-novás, intelligens, szellemes dalokkal. Mea culpa, a Zanga Zanga című harmadik lemezüket valahogy nem is regisztráltam eddig. Kész szerencse, hogy főleg erről játszottak a helmeci közönségnek.

És akkor térjünk is rá dolgozatunk tulajdonképpeni témájára! Senki ne gondoljon zúzásra, az ilyen „csendes-ülős” koncert akár családi program is lehet. Apuka, anyuka, gyerekek, csak a kutyust kell otthon hagyni, bár Nádasdi Péter, a művház jólelkű igazgatója talán még őt is beengedné. Nincs teltház, de majdnem. Hozhattam volna magammal még egy embert az öt mellé, akiket hoztam, sőt ők is szólhattak volna még egy-egy unatkozó ismerősnek. Jó kis latinos dolgokkal indít a zenekar, ám a legnagyobb sikere egyértelműen a konferanszié Hajósnak van. Lehet, hogy a számok közti összekötő szöveget jobban várja a nép, mint magukat a dalokat? (Lehet.) Nekem leginkább az tetszik, amikor elkezd egy mondatot, és láthatóan fogalma sincs, hová fut ki majd a gondolat. Az est csúcspoénja számomra az volt, amikor az első sorok egyikében beszélgető srácokra célozva Hajós megjegyezte: tulajdonképpen a teremben minden ember egy kis színpad, csak ő ki van hangosítva, amazok meg nincsenek…

A régebbi daloknak

határozottan jót tett a gazdagabb hangszerelés, az új fogások pedig, amelyek már hét személyre készültek, zeneileg is átgondoltabbak, ha úgy tetszik, profibbak, mint az első EmilRuleZ!-korong dalai. A nézők inkább színházi, mint koncertközönségként viselkednek, csak páran perdülnek táncra a terem sötétebb zugaiban. A dalok közti taps is inkább tűnik színházi tapsnak, bár lehet, hogy egyszerűen túl sokat járok teátrumba, és képzelődöm. A végére viszont felélednek, visszatapsolják a zenekart, ami színházban, ugye, szinte elképzelhetetlen. Kifelé menet pedig sokan dúdolgatnak, sőt CD-t is sokan vesznek, ami az internet korában hatalmas dolog.

Ha önök Királyhelmec környékén olvassák e sorokat, és verik a fejüket a falba, amiért lusták voltak kimozdulni az ominózus estén, ne csüggedjenek! Figyeljék a művház plakátjait, s ha a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének emblémáját is meglátják rajtuk, nyugodtan elmerészkedhetnek a következő „bizarr” zenekar koncertjére.