Vecsernyére hív a harang

Minden alkalommal, amikor a pravoszlávok belépnek a templomba, megcsókolják az oltár előtti ikonokon a templom védőszentjeinek képétTASR-felvéteOtt, fent a hegyekben, ma is olyan látvány tárul az idegen elé, mintha egy meséskönyv illusztrációit nézegetné. A havas lejtőkön takaros kis faházak kapaszkodnak meg, az udvarokban tűzifát hasogatnak a gazdák, és vállkendőbe burkolózott anyókák csoszognak a több száz éve épített fatemplomok felé. Ezen a tájon kissé megállt az idő, az emberek ma is a Juliánus-naptár szerint ülik az ünnepeiket és tartják számon a hétköznapokat, csupán legszükségesebb hivatalos teendőikben igazodnak a külső világ időszámításához. A közöttünk szinte titokzatos idegenként élő ruszinok és ukránok nem sietnek. Tudják, nincs hová és nincs miért, az asszimiláció anélkül is elérte már őket, és legalább addig szeretnének még ragaszkodni eleiktől örökölt hagyományaikhoz, amíg lehet.

Csak otthon lehettünk ruszinok

A szlovák–lengyel határnál található, alig 150 lakosú Vyšná Poliankában 45-en vallották magukat ruszin ás 12-en ukrán nemzetiségűnek. Pedig valamennyien tudják, aki itt él, annak a szülei, nagyszülei még mind ruszinok voltak. „A gyerekek már felemás identitással nőttek fel, mert hiába beszéltek otthon kizárólag ruszinul, ha az iskolában csak szlovákul vagy ukránul tanulhattak. 1948-ban Szlovákiában az összes ruszin iskolát bezárták és egyedül az ukrán nemzetiséget ismerték el. Csak otthon, a saját portánkon lehettünk ruszinok. Ekkor kezdődött a lemorzsolódás, önfeladás időszaka, mert az ukrán iskolába sokan dacból se íratták a gyerekeiket. Ma már a fiatalok többsége úgy gondolja, nem is érdemes a gyerekét megtanítani az anyanyelvére, hiszen úgysem megy vele semmire. A ruszin csak afféle konyhanyelvvé degradálódott” – sorolja szomorúan Vyšná Polianka polgármestere, Miroslav Kusajla, aki maga is tagja a helyi férfikórusnak és eredeti népviseletben, szíjas bocskorban ma is úgy ropja a ruszin csárdást a fellépéseken, mint legénykorában az István-napi bálokon. „A mulatságot, mindig a karácsonyi kántáláskor összegyűjtött gabona árából rendeztük. Szentestén, a vacsora után a gyerekek és a legények minden házhoz elmentek énekelni, és az otthoniaktól egy-egy szakajtó árpát vagy zabot kaptunk. Minden évben összegyűlt annyi, hogy ki tudtuk fizetni a zenészeket, sokszor még a szilveszteri bálra is maradt. A környéken olyan híre volt a ruszin mulatságoknak, hogy a más vallásúak is szívesen búcsúztatták velünk az óévet még egyszer, január 14-én. Ez részben ma is így van, a bártfai fürdőben szervezett pravoszláv szilveszteri bálra még külföldiek is járnak. A karácsonyunk azonban ma sem kirakati látványosság vagy felszínes folklór, valami csoda folytán megmaradt éppoly bensőséges és egyszerű családi ünnepnek, mint amilyen a nagyapáink idejében is lehetett. Azt hiszem, ezt részben az is okozta, hogy a szocializmus évtizedeiben szinte titokban ültük meg, szabadnapot nem is kaptunk. Az iskolaigazgatók és később már egyre több cégvezető is megtalálta a módját, hogyan engedjék el hamarabb a tanulókat és az alkalmazottakat, de ez afféle csendes megegyezés volt, beszélni nem lehetett róla. A rendszerváltás aztán a vallásszabadság öröme mellé rögtön kellemetlen meglepetést is hozott nekünk, mert sok helyen elvették a templomainkat meg a plébániáinkat és „visszaadták” a görög katolikusoknak. Pedig mindig is a mieink voltak, csak az 1773-as keleti egyházszakadás után a pravoszlávok közül levált görögkeletiek, akik elismerték a római pápát Isten földi helytartójaként, némelyiket maguknak követelték. Aztán, amikor a szocializmusban betiltották a vallásukat, tőlük vették el, most meg újra tőlünk – hát így packáznak velünk a hatalmasok! Egyet nem tudott elvenni tőlünk senki: a hitünket és a ragaszkodásunkat az ősi szokásainkhoz és szertartásainkhoz.”

Krumpli, káposzta, főzelék

A keleti községben az egész adventi időszakban megtartják a hús- és zsírmentes böjtöt, ilyenkor csak vajon főznek, krumplit, káposztát, főzeléket, kelt tésztákat fogyasztanak. „Ádám-Éva napján pedig, ami nálunk január 6-ra esik, egész nap semmilyen ételt nem veszünk magunkhoz” – folytatja a polgármester. – Kora hajnalban zsolozsmára megyünk a templomba, ezt „királyi időnek” hívjuk, és csak az első csillag feljövetele után költjük el a szerény, böjtös vacsorát, ami rántás nélküli káposztaleves, savanyú káposztával töltött, krumplis tésztából készült pirog és mákos nudli. Van, ahol már ostyát, mézet és halat is esznek, de ez átvett szokás, mi ragaszkodunk ahhoz, amit a szüleinktől láttunk. Az éjféli misére cipót, olajat, bort és búzát viszünk magunkkal a templomba, áldja meg az Úr, amit adott és adja meg a jövőben is mindennapi kenyerünket. Kolbász csak karácsony másnapján, az Istenanya ünnepén kerül a káposztalevesbe, az asztalra pedig sült húsok, hússal töltött derelyék, különféle sütemények. Végre pálinkát is ihatunk, mert mondanom sem kell, hogy az adventi időszakban az is tilos. Ezt még az itt élő fiatalok is megtartják, nem is tehetnének mást, mert az anyjuk nem főz húsos ételt – számunkra az a természetes, hogy önmegtartóztatással, csendes elmélyüléssel várjuk az Isteni kisded megszületését. A nagy karácsony előtti bevásárlási láz sem ér el bennünket, egyrészt az idős emberek, akik még pravoszláv ünnepet ülnek, el sem jutnak a nagyvárosokba, másrészt megszoktuk, hogy a katolikus karácsony után vásároljuk meg az ajándékokat, amikor már nagy leárazások vannak.

Az apostolok követői

Az ünnepnapok lényege a pravoszlávoknál is az istentiszteleten való részvétel, nagykarácsony napján azaz, január 7-én, aztán az Istenanya ünnepén, január 8-án és Szent István vértanú napján, január 9-én is. A kis fatemplomokban akár három óráig is eltarthat egy ilyen gyertyafényes, tömjénfüstös, zsolozsmáktól zengő mise, de a résztvevők közül senki nem tartja hosszúnak, mint ahogy a pravoszláv vallást sem túlságosan misztikusnak. Peter Savčák, a szomszédos falu, Nižná Polianka lelkésze szerint a pravoszláv vallás ráadásul a legegyszerűbb a keresztény vallások közül, mert egyedüliként követi az apostoli hagyományokat. „Mi ma is a Szentírás tanításához ragaszkodunk, vagyis nem ismerjük el a pap által nyújtható bűnbocsánatot, nincs nálunk cölibátus és azt valljuk, hogy az egyház feje nem lehet más, mint Jézus Krisztus, azaz Iszusz Khrisztosz. A pravoszlávok a keleti és nyugati keresztény egyház 1054-ben bekövetkezett szakadása után is ragaszkodtak a régi dogmákhoz és soha nem ismerték el, hogy a római pápa Isten földi helytartója lenne. Számunkra ő is csupán egy a püspökök közül, mint ahogy a konstantinápolyi pátriárkát sem tartjuk a pravoszláv egyház fejének – inkább az erkölcsi tekintélyt tiszteljük benne. Egyházjogi szempontból nálunk minden püspök egyenrangú, és vitás kérdésekben a zsinat dönt konszenzussal. Vagyis, szavazás nincs, a résztvevők addig imádkoznak és elmélkednek, amíg az igazság megnyilvánul számukra. Eddig csak hat ilyen zsinat volt a pravoszláv egyház történetében, mert valóban csupán nagy horderejű kérdések eldöntésére hívják össze, kisebb ügyekben kongresszusokon is dönthetünk, de csak a zsinatokon elfogadott alapelvek értelmében” – mondja a hollófekete hajú, hosszú fekete szakállú és égő fekete szemű fiatalember, aki a fekete reverendában és a mellén lógó hatalmas kereszttel pont úgy néz ki, mint a szerb filmek szerzetesalakjai.

Mindenki számára nyitott kolostorok

A hasonlóság nem véletlen, Savčák atya teológiai tanulmányai során egy évet töltött a pravoszláv egyház szívének tartott koszovói szerb kolostorokban, és máig is szívesen visszatér oda, ha lelki felüdülésre vágyik. „Nagyon tetszett nekem a szerb népnek a valláshoz fűződő kapcsolata, mert ők a mindennapjaik részeként élték meg az imát, a szentek tiszteletét. A kolostorok is minden olyan személy előtt nyitva állnak, aki néhány napra vagy néhány hétre el akar vonulni a külvilág kísértései, vagy mint a délszláv háború idején, a fegyverropogás elől. Sajnos, nagyon sok régi, felbecsülhetetlen értékű kolostor is áldozatul esett a harcoknak, feldúlták, kirabolták őket, pedig mindig a béke és a bölcsesség szigetei voltak. Sokan jártak, akár más vallásúak is tanácsért, vigaszért a szerzetesekhez, és ma is sokan vannak, ismert emberek és politikusok is, akik a kolostorok magányában és csendjében gyűjtenek erőt az élet küzdelmeihez. A mi egyházunkban nincsenek szerzetesrendek, mégis minden kolostor más, mert a szellemiségét az évszázadok során az ott élő szerzetesek alakították ki. A világon talán legismertebb pravoszláv kolostor Athosz hegyén található, ezt az ott megjelent Istenanya parancsa szerint nők nem is látogatják. Legkedvesebb zarándokhelyem a romániai Iasi, itt található családom védőszentjének, Paraszkevének a sírja is. A XV. században élt pravoszláv apáca teste halála után is ép maradt, ezért tisztelői a török hadak elől egyik országból a másikba menekítették. Végső nyughelyre az apáca Iasiban talált, és a neve napján minden évben búcsút tartanak a tiszteletére, én is elvittem már oda a híveimet. A paplakban mindig ég Szent Paraszkeva ikonja előtt a gyertya, ez inkább szerb szokás, amelyet a pogány családi istenek kultusza helyett vezettek be a hittérítők, de én itt is meghonosítottam. Nem árt, ha onnan az égből valaki megkülönböztetett figyelemmel ügyel ránk.”

Misztikum és egyszerűség

A Nižná Polianka-i paplakban még a karácsonyesti szokások is hasonlítanak egy kicsit a szerb hagyományokhoz. A nagyszoba sarkába szénát szórnak, jelezve, hogy szívesen látják a szállást kereső Szent családot, az ablakban útmutatóul gyertya ég, és a vacsorát a karácsonyi kalács, a zdrávje megszegésével kezdik. Ezt a közös ima után a családfő kereszt alakban meglocsolja borral, és az első két falatot a család legidősebb, valamint legfiatalabb tagjának nyújtja. Utána már szlovákiai ruszin hagyomány szerint káposztalevessel folytatódik a vacsora. A szerb szokással ellentétben Savčákéknál feldíszített fenyőfa is van – nálunk e nélkül elképzelhetetlen a karácsony, főleg olyan családban, amelyekben két kisgyerek várja a gyertyagyújtás varázslatos pillanatát. Számunkra nagyon fontosak a hagyományok és a szertartások, mert ezek nem öncélú rituálék, hanem a lényeg sajátos kifejezőeszközei” – mondja Savčák atya már a templomban. „A kívülállók gyakran túl misztikusnak és bonyolultnak tartják a pravoszláv vallást, de aki jobban megismeri, az rájön, hogy a külsőségek csak keretet és formát adnak annak, ami a lelkek mélyén zajlik. Az hogy a papjaink szakállt viselnek, vízbe merítéssel keresztelnek, azt jelenti, hogy az őskersztények követőinek tartjuk magunkat. Azzal, hogy máig ószláv nyelven végezzük a szertartásainkat, keresztény hitre tért őseink előtt tisztelgünk. Minden alkalommal, amikor belépünk a templomba, megcsókoljuk az oltár előtti ikonokon a templom védőszentjeinek képét – ezzel tisztelgünk előttük és tulajdonképp úgy üdvözöljük őket, mint a háziakat, ha vendégségbe megyünk valakihez. A mély tisztelet jele az is, hogy ahányszor Isten neve elhangzik, annyiszor vetünk keresztet, és a halandó bűnös ember alázatával fohászkodunk: Goszpogyin pomiluj – Uram irgalmazz! Minden szónak és mozdulatnak jelentősége van, a háromágú gyertya például, amellyel a püspök áldást oszt, a szentháromságot jelképezi, ugyanúgy, mint a keresztvetéskor összefogott három ujj – a másik két ujjunk pedig azt jelenti, hogy Krisztus igaz Isten és igaz ember volt egy személyben. Aki elmélyed a Szentírásban, az megérti ezeket a mély összefüggéseket és valódi élmény lehet számára az a páratlan nyelvi gazdagság és képi szimbolika, ami mind Isten örök dicsőségének hirdetését és a jóakaratú emberek lelki békéjének megtalálását szolgálja. Számomra ez a keresztény vallás lényege. Lehet, hogy a mi utunk jobban hasonlít ahhoz, amelyet Jézus első követői jártak, de a cél és az irány a többiek számára is azonos. Valamennyien Isten országát építjük földi létünk során is, és ebben a gyarló ember számára olykor nehéz küzdelemben jutalmul kaptuk az ünnepeket. Nem csak pihenőnapnak, a valódi ünnep több annál, mély, mint a karácsonyesti csend és fényes, mint az otthonainkban meggyújtott gyertya.”

Öregszik a nyáj, kevés a pásztor

Távozóban az atya ismét csókkal vesz búcsút Isten házának lakóitól. Nemsokára visszatér ide, az advent idején minden nap vecsernyét tartanak. Jelenleg három faluban is ellátja a papi teendőket – Vyšná és Nižná Poliankában, valamint Varadkában, ezenkívül pedig a szvidniki kórház egyik műtőjéből kialakított kápolnában is ő mond misét a betegeknek. Kevés a pravoszláv pap, és amióta a kommunisták feloszlatták a ladomírovi kolostort, Szlovákiában pravoszláv szerzetesrend sincs. Az eperjesi pravoszláv hittudományi karon ugyan jelenleg is 570 fiatal tanul, de többségük pedagógusi hitoktató vagy szociális munkás lesz, papi hivatásra csak húszan készülnek. A felszentelés után általában ők is szétszélednek a nagyvilágba, és missziós munkát végeznek, vagy a szerzetesi hivatást választják és valamelyik szerbiai kolostorba vonulnak. A fogyó és öregedő nyájat itt, Szlovákiában alig páran terelgetik, a több mint 300 pravoszláv egyházközségnek csak 100 papja van, pedig a duplájára lenne szükség.

„A karácsonyi ünnepek idején szinte az egész napomat a templomban töltöm, egyik istentiszteletről a másikra megyek, de számomra ez nem megterhelő, hanem ajándék, hogy ennyiszer átélhetem a születés misztériumát és a hívek örömét” – mondja búcsúzóul Savčák atya. Ennek az örömnek a templomon kívül egyáltalán nincs szüksége külsőségekre. A kis ruszin falucskákban nem látunk villogó villanyégőkkel díszített házakat, vagy műanyag koszorúkat az ajtókon és ablakokban – úgyis befújná a hó. Az ünnepre való készülődést csak a vecsernyére hívó harangszó jelzi.