Vankó Teréziát, a deáki „Teréz anyát” hallgatták négy ország óvónői

Deáki. A budapesti Erdélyi Gyülekezet szervezésében 4 ország 27 magyar óvónője látogatott el a deáki óvodába július 15-én szombaton, hogy az itteni óvodai módszerekkel ismerkedjenek. Ezúttal nem a gyakorlatban szemlélték a nevelést, hiszen szombaton nincsenek itt gyerekek, meg amúgy is nyári szünet van, de Vankó Terézia igazgatónő előadásából így is élvezetes, hasznos tapasztalatokat szerezhettek.

A budapesti Reménység szigetén működő Erdélyi Gyülekezet ötödik éve szervez szakmai konferenciát a Kárpát-Medencei magyar óvónők számára. Rendhagyó ez az idei konferencia, mert az eddigieket mindig Budapesten tartották, ott jöttek össze a résztvevők Kárpátaljáról, Erdélyből és a Felvidékről. Ezúttal Dél-Szlovákiában is zajlott a többnapos konferencia, Révkomáromban három óvodát látogattak meg, a Marianum egyházi óvodát, a Ferences óvodát és az Eötvös utcai óvodát. Ezután jöttek Deákiba tapasztalatszerzésre. Az itteni igazgatónő, Vankó Terézia, aki egyben az SZMPSZ Óvópedagógiai Szekciójának elnöke, 37 évi óvónői munka után most július végével vonul nyugdíjba, tehát bőséges tapasztalatokkal rendelkezik. Számtalan konferencia szervezője és előadója volt, de kollégáinak nemcsak szakmai tanácsokat, hanem lelki támaszt is tud nyújtani, ennek is köszönhető, hogy szakmai körökben „Teréz anyának” is becézik. Az igazgatónő most elsősorban arról beszélt, hogyan működik a deáki óvoda, amióta 1990-ben ő egy Soproni szakmai konferenciáról hazatérve bevezette az „Óvodai nevelés játékkal mesével” elnevezésű, akkor még csak kísérleti programként működő nevelési formát. Ebben az anyanyelvi nevelés és a néphagyományőrzés kapott főszerepet. Akkor több szülő is aggodalmát fejezte ki, mi lesz, ha csak játszanak, és nem tanulnak a gyerekek, hogyan készítik fel így őket az iskolára? Azóta tapasztalhatták, játszva is nagyon sokat megtanulhat a gyerek. Az igazgatónő elmondta azt is, ő nem híve annak, hogy a gyerekeket színpadon szerepeltessék, ez a gyereknek nem természetes. „De erre is kénytelenek vagyunk, mert van a faluban konkurencia, a szlovák óvoda, és nekünk mindig többet kell felmutatnunk – magyarázta – Ezért aztán mi is szerepelünk, de ebben is szempont a hagyományőrzés. Márton-napi ludas játékkal, Mihály-napi vásárral, Flórián-napi tűzjátékkal meg Betlehemessel, népi játékokkal meg mesedramatizációval szerepelnek a gyerekeink”.

A résztvevők vasárnap visszatértek Budapestre, hogy ott folytassák a konferenciát. „Eddig a gyerekek problémáival és a problémás gyerekekkel foglalkoztunk, most a mi lelki higiéniánkra helyezzük a hangsúlyt” – tájékoztatott Szakál Éva nádszegi óvónő, a konferencia felvidéki részének házigazdája. Sánta Ibolya református lelkész, aki az Erdélyi Gyülekezet részéről volt a rendezvény főszervezője, elárulta, habár a szakmai színvonal most is biztosított, hiszen egyetemi oktatókat is hívnak előadni, szeretnék ezt a konferenciát akkreditáltatni. Természetesen jövőre is terveznek hasonló konferenciát, és aki a Felvidékről szeretne részt venni, az Vajdáné Pálinkás Katalinnál a [email protected] e-mail címen kérhet bővebb tájékoztatást. Olyan érdeklődőket várnak, akik számára a szakmai szempontok mellett a lelki, vallási szempontok sem közömbösek.

Katonai laktanyából Reménység szigete

A fenti cikkben leírt konferenciát a budapesti Reménység szigetén működő Erdélyi Gyülekezet szervezte. Hogy mit is rejt ez a név, arról Sánta Ibolya református lelkészt kérdeztük, aki hetedik éve dolgozik az Erdélyi Gyülekezetben. „Annak idején, még a nyolcvanas években, amikor a Caucescu-diktatúra elől sok erdélyi Magyarországra menekült, de a magyarországi állami hatóságok tudomást sem akartak venni arról, hogy a szocialista országokból emberek menekülnek, Németh Géza református lelkész kezdte szervezetten segíteni az erdélyieket. Majd jött a rendszerváltás, és 2002-ben sikerült a hatóságoktól megszerezni egy egykori katonai laktanyát, amely azóta – habár még nem teljesen rendezett a tulajdonviszony – a kulturális és karitatív szervezetek bázisa lett. Beszédes nevet kapott: Reménység szigete. Amikor 1986-ban megjelentek Magyarországon az első erdélyi menekültek, a református parókiákon vagy a katolikus plébániákon kerestek menedéket. Idővel az egykori menekültekből ökumenikus egyházi gyülekezet szerveződött, református és katolikus tagokkal. Ennek a gyülekezetnek a karitatív és kulturális központja a Reménység szigete” – tájékoztatott a tiszteletes asszony. A Reménység szigetén tizennégy éve folyik olyan program, amely a határon túli magyarságot segíti: az óvodáskorú gyerekeket az óvónőkön keresztül, a felső tagozatos alapiskolás diákoknak történelmi és anyanyelvi tábort szerveznek. A középiskolásoknak Tanuljunk egymástól egymásról címmel szerveznek tábort, ahol a magyarországi fiatalok Magyarországon élő kisebbség, azaz román vagy szlovák, valamint romániai román és szlovákiai szlovák fiatalokkal vannak együtt, ahol a közös kulturális örökséget dolgozták fel többféleképpen, képzőművészeti csoportban, drámacsoportban, újság vagy előadás formájában. „Itt a nyelvi és nemzeti identitásbeli különbségek ellenére megtanulnak együtt dolgozni és megbecsülni a másik tudását” – mutatott rá a találkozó lényegére Sánta Ibolya.