„Üdvözletem küldöm az európai Bronxból!”

Hát ez lenne az Európai Unió központja? Ez a jelentéktelen épület meg a NATO székhelye? És hol van a híres Atomium? A buszsofőr rám néz, egykedvűen lepöccenti a hamut a cigarettája végéről, aztán megvonja a vállát. Hát ez. Úgy érzem magam, mint akit jól átvertek. Rosszkedvűen próbálom bejárni legalább a városközpontot, hátha valami érdekeset találok az agyonfényképezett pisilő kisfiún kívül. Este hét óra, embert alig látni. A térkép szerint egy vasútállomás környékén járok. A szemembe port fúj a szél, húgyszagú betonoszlopok között kószálok, riadt tekintetű, csadorba bugyolált nők vonszolják mocskos arcú, göndör hajú gyerekeiket. Az állomást nyilván átépítik, a palánkok alatt szakállas férfi öklendezik. Elég volt, eldöntöm, hogy

UTÁLOM

ezt a várost, megnézek néhány belga vonatot, aztán húzok vissza a szállodába. A hatalmas váróterem kong az ürességtől, csupán a fénytábla pislog. Öröm nézni. Ha esetleg nem érteném, hogy tizenkilenc huszonötkor indul a vonat Liége-be, akkor rögtön mellette azt is kiírták, hogy tizenkilenc huszonötkor indul a szerelvény Luikba. Először vallon (francia nyelvjárás), utána flamand nyelven. A sorrend persze felcserélődhet: nyolc órakor például elő-ször „flamandul” megy a vonat Parijs felé, csak azután következik a francia felirat: Paris. Az állomást is kétféleképpen hívják: ha akarom, Bruxelles Midi, ha akarom, Brussel Zuid. Ettől a differenciálódástól kissé meghatódva sétálok végig a Boulevard de Anspachon, vagy ha jobban tetszik, az Anspach Laanen, balra fordulok a Rue de Chartreux-re, azaz a Karthuizers Straatra. Megállok az egyik utcasarkon, írok egy rövid szöveges üzenetet haza: „üdvözletem küldöm az európai Bronxból” Az egyik utcasarkon egy

RONCSAUTÓ

tetején ülő csapat fekete mér végig gyanakodó szemmel. Esznek, cigarettáznak, az egyik rám mordul. Inkább tovább állok. Fiatal, szakállas férfi lép ki az egyik kerítés mögül, fez van a fején, de a kabátja bőrből, benyúl a zsebbe, elővesz egy réz cigarettatárcát, fűvel kínál. Két euró egy szál, azt mondja, ennél olcsóbban itt nem kapni. Köszönöm, nem élek vele, a férfi az égre néz, könyörgő hangon kéri a mennyeieket, siránkozik, majd kiböki, rendben, legyen egy euró. Nem tudom, meddig lett volna hajlandó alkudozni, mert egyszerűen otthagyom. A romos házak között sietek tovább, magasan fölöttem kinyílik az erkélyajtó, néger nő lép ki rajta, mint John Lennon egyik írásában, sőt még „néger dalt” is énekel. Drótkerítéssel elzárt, lebetonozott placcon turbános, kávébarna bőrű gyerekek kosárlabdáznak. Elhúz mellettem egy autó, vezetőjét első pillantásra maffiafőnöknek nézem, csörög rajta a sok aranylánc, kemény

RAPZENE

üvölt a hangszórókból. Egy török, egy jordániai és egy marokkói vendéglő mellett kerülgetem a hányadékot és a kutyaszart, bármiféle átmenet nélkül a tőzsdepalota előtti térre, vagyis, a Place de Bourse-re jutok (Beurs Plain). Éppen tüntetés folyik, na nem az iraki háború ellen, hanem valami kubai emigránsok mellett. Egy testesebb hölgy kiszúr magának, kabátgombon ragad, buzgón magyarázni kezd, röpködnek felém a nyálcseppek. Mivel gyorsan le akarom rázni, inkább aláírom a petíciót. Henryk Pawlowski vagyok Lengyelországból. Úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön egy másik bámészkodót vesz kezelésbe. Később, egy hamburgeres bódé mellől állva nézem, hogyan pakolnak össze, és rakják bele a transzparenseket egy ütött-kopott Šoda Favoritba. Elkap a röhögés.

NA JÓL VAN!

Talán még ma megbarátkozhatom ezzel a várossal. A tőzsdepalota mögött szűk utcákon állnak a szépen elkészített turistacsapdák, azaz székek, asztalkák, rajtuk gyertya lobog, fénye a vörösboros palackokon tükröződik. Bús szemű halak, vörös rákok kandikálnak ki a jég közül. Amint egy pillanatra megállok, hogy elolvassam a menüt, rögtön rám veti magát egy pincér, meghajol, vehemensen elutasítja még a gondolatot is, hogy tovább menjek, és esetleg egy másik vendéglőt tiszteljek meg. „Allors, monsieur!” vigyázzak, nehogy ott rám sózzanak valamit, ezt hadarja, térjek be hozzá, csak most, csak külön nekem megfőzi ezt a hatalmas langusztát, olyan pommes frittes-t varázsol hozzá, hogy minden ujjam megnyalom. Menekülök az ádázan leselkedő pincérek sorfala között, amíg kiérek valami főútvonalra. Bár nincs még késő, egy teremtett lelket sem látni, a szél unottan lobogtatja meg az „Ez = háború” feliratú, oszlopokra aggatott plakátokat. Az egyiken részletes magyarázatot olvashatok arról angolul, miért nem szabad Izraelből származó gyümölcsöt vennem, a képen

VÉR CSÖPÖG

a kifacsart narancsból. A befejezetlen tornyú katedrális előtt meghallgatom a harangjátékot, szúrós szagú férfi kérdezi tőlem csiszolt oxfordi kiejtéssel, nem akarom-e hazavinni magammal a harangszót magnószalagon. Természetesen adok neki néhány centet. A brüsszeli koldusokat úgy látszik, külön rendelet szabályozza, mindegyik csinál valamit. A klasszikus, klasszikusokat hegedülő, harmonikázó, szaxofonozó koldus mellett láttam olyat is, aki egy euróért bármilyen ábrát kirak a járdára virágszirmokból. Egy másik ajánlotta, álljak rá a mérlegre, ötven centért. De egyik sem sértődött meg, ha pár fillérrel elintéztem, barátságosan hunyorogva isszák tovább a borukat.

Elmúlt fél tíz, özönleni kezdenek az emberek az Anspachon. Fiatalok, jókedvűek. Sűrűsödik a forgalom, dugók alakulnak ki a kereszteződéseknél. Ám ez senkit sem zavar, feljebb tekerik a hangerőt, és kész. Öt másodpercen belül hallok török citerát, kimondhatatlan nevű indiai ütőhangszereket, kemény rockot, és Beethoven Kilencedik szimfóniáját. Engem is megszáll a jókedv, a fejfájásomat is sikerült elmulasztani egy kis üveg Bacardi-koktéllal. Az utcán mindenki eszik-iszik, jól érzi magát. A mozik non stop vetítik a legújabb filmeket, az egyik utcasarkon felállított hatalmas képernyőn megy az egyik amerikai tévécsatorna adása, éppen a Conan O’Brien Show, benne elokádja magát Breki, a béka. Tánclépésben megyek vissza a szállóba, nevető, iszogató, kiabáló, éneklő, csókolózó vallonok, flamandok, törökök, marokkóiak, amerikaiak, oroszok között. Mégis érdemes volt eljönnöm.

A szállodaszobában észreveszem, hogy ellopták a pénztárcámat. Keserűen arra gondolok, hogy mégsem vagyunk olyan messze Európától.