Tátrai hangulat – tájkép vihar után

Mire Ótátrafüredre értünk, besötétedett. Két éve jártam itt utoljára. Úgy emlékeztem, szinte az egész település egy nagy park közepén terül el. Most azonban a fák többsége – hetekkel a vihar után – a földön feküdt. Az utakat megtisztították ugyan, ám a parknak nyomát sem láttuk. A maró füst és az égett fenyőgyanta szaga rögtön megcsapta az orromat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az „illategyveleg“ egész kirándulásunk alatt végigkísér majd bennünket. Tátralomnicon szállásadónk Štefan Uhnák mesélte el nekünk, mi történt valójában azon a bizonyos novemberi napon „Akkor is itt iszogattunk a barátaimmal a vendéglőmben. Előzőleg a tévében figyelmeztették a lakosságot, hogy szélvihar várható, így megtettük a kellő óvintézkedéseket. Három óra körül aztán kitört a vihar. Egyszer csak kidőlt az első fa, majd a második, aztán szinte az összes... A zaj, amit órákon keresztül hallottunk, olyan volt, mintha egy repülőraj körözne a fejünk fölött. Hogy mi is történt valójában, azzal csak másnap reggel szembesültünk. A látvány okozta sokk mára már elmúlt. A tátrai emberek most inkább azon gondolkodnak, hogyan tovább. Vannak, akik a természetvédőket hibáztatják. A panzióm mellett hét fa dőlt ki. Hármat, mivel félő volt, hogy az épületre dőlnek, már évek óta ki akartam vágatni. A természetvédők mindig elutasították a kérelmemet, s nem csak az enyémet. Most hogyan néznek a hivatalnokok azoknak szemébe, akiknek az otthonát tették tönkre a kidőlt fák? Úgy tudom, van olyan, aki pereskedni akar. A felelősséget valakinek vállalni kell.

„Csak visszaállt az eredeti állapot”

„Sokat beszélnek arról is, hogy újjá kell építeni a Tátrát. Szerintem nem kell. Egy hazai vállalat már évek óta szeretne 2 milliárd koronát befektetni a sípályák korszerűsítésébe és az infrastruktúra fejlesztésébe. Nemrégiben tárgyaltunk velük, azt mondták, a katasztrófa után sem változtak meg a tervek, 2006-ra készek megvalósítani az elképzeléseike – Uhnák úr egy képet mutat a falon – „Látják, ez a panziómat ábrázolja a múlt század húszas éveiben. Akkor sem voltak fák az épület körül, és a háttérben sincsenek erdők. Ugyanúgy, ahogy most sem. Egyesek úgy vélekednek, hogy az orkán csak visszaállította az eredeti állapotokat. A letarolt erdők nagy részét rétekre telepítették régen, most megint csak fű nő majd ott éveki.”

Új iparág: katasztrófaturizmus

Másnap reggel indulunk útnak. Gyönyörű idő volt, szikrázó napsütés, messzire el lehetett látni. Bár ne így lett volna! A látvány, amitől a tegnapi köd jótékonyan megkímélt minket, borzalmas. Tátralomnic úgy néz ki, mintha lebombázták volna. Mindenütt gyökerestül kidőlt fákat, derékba tört fenyőket vagy friss farakásokat látni. A Bélai havasok felé vesszük az irányt, ahol ugyanez a látvány tárul elénk. Letarolt erdők mindenütt. Itt azonban megdőlni látszik az az elmélet, hogy a vihar azért okozott ekkora károkat, mert az ide telepített lucfenyők sekély gyökérzetükkel nem bírták ki az erős széllökéseket. Rengeteg fát ugyanis itt is derékba tört a szél. Miközben szörnyülködünk és álmélkodunk, új típusú turistákkal találkozunk. A Tátrát ugyanis már ellepték az ún. „katasztrófaturisták”: lengyelek, németek, szlovákok, magyarok csattogtatják úton-útfélen a fényképezőgépeiket.

„Milyen katasztrófa? Csak a szél fújt„

Visszaindulunk Ótátrafüredre. A település környéke még az eddig látottaknál is siralmasabb képet mutat. Katonák és civilek takarítják a romokat. Az egész vidéket belepi a füst, mindenütt a tűleveleket égetik. Hogy a tüdőszanatóriumok lakói mit gondolhatnak most, csak elképzelni tudom. A kocsi ablakait sem lehet letekerni, perje száll mindenfelé, van, ahol látni is alig lehet a füsttől. Ennél rosszabb már nem lehet, gondoljuk, de tévedtünk. A Tátraszéplak és a Felsőhági közötti területen még borzalmasabb a pusztítás. Mintha egy óriás kaszálta volna le az erdőt. Másutt meg olyan, mintha letaposta volna a fákat. Álmélkodunk, mire képes a természet. Intő jel lehet ez nekünk, akik időnként abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy uralmunk alá hajtottuk a természet erőit. November 19-én mindössze három és fél órás leckét kaptunk, ennek következményeit évtizedekig, talán évszázadokig viselni fogják az itt élők.

Az egyik helybéli favágótól kérdezem, mit szól ehhez a katasztrófához. „Milyen katasztrófához? – - kérdez vissza. – Katasztrófa az, ha az ember elveszíti a kezét meg a lábát. Itt csak a szél pusztított, nekünk meg így biztos munkánk van a következő néhány évre.”

A másik Tátra

A Csorba-tónál mintha egy másik világba csöppennénk. Alig látunk itt-ott egy-egy kidőlt fát. Mindenütt jókedvű turisták és síelők. A felvonóknál hatalmas tömeg. A másik Tátra. Lehet, hogy ezentúl nemcsak Alacsony- és Magas-Tátrát kell majd megkülönböztetnünk, hanem Vihartépte- és Viharkímélte-Tátrát is? Végigsétálunk a befagyott tó jegén, élvezzük a napsütést és a békét. Aztán vissza a „háborús“ övezetbe. Holdbéli táj! De bevallom, a sivárság látványa egyre kevésbé ráz meg. Néhány órája nézem csak a pusztítást, de egyre inkább megszokom. Kezdem érteni az ittenieket. Pánikoló, síró emberrel ugyanis eggyel sem találkoztam. Az itteniek teszik a dolgukat. Egyvalami azonban föltűnik nekem. Ahol elpusztult az erdő, ott szárazak az utak, ahol nem, ott szinte összefüggő hótakaró borítja azokat. Elképzelni sem tudom, ha a télen nagyobb mennyiségű hó hull majd a magasabban fekvő részeken, olvadáskor a kopár hegyoldalakon lezúduló víz micsoda károkat okozhat.

Siránkozni nincs idő

Az út mentén erdészek beszélgetnek. Megszólítjuk őket, kiderül, az egyik illetékes szakembert hozta utunkba a jószerencse. Peter Šiška, a Tátrai Nemzeti Park igazgatója elmondja, a Magas-Tátrában a közel 200 km/órás szél 2,5-3 millió köbméter fát tett tönkre. A sérült erdők 30 százaléka magántulajdonban van, a maradék állami. „Lábra kaptak olyan híresztelések is – mondja – hogy a szél csak a lucfenyőket döntötte ki, azaz hogy csak az egynemű erdőségekben pusztított. Ez nem igaz. Ezen a területen, ahol most állunk, nemrég még vegyes erdő volt. Most szinte egyetlen ép fa sem maradt itt. Amott épp az a néhány hektáros erdő vészelte át sértetlenül a vihart, amelyben szinte kizárólag lucfenyők vannak. A pusztítás mértéke mindössze attól függött, hogy hol, milyen erős volt a szél. Mi, erdészek egyértelműen katasztrófának tartjuk azt, ami történt. De kár keseregni, rengeteg elvégzendő munka vár most ránk. Az év végéig az utakat, a folyómedreket és a turistaösvényeket kell megtisztítanunk, hogy az idei szezon megkezdődhessen, valamint hogy a tátrai településeken karácsonyra az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba. További kármentesítésre csak a jövő évben kerül majd sor. A kidőlt fák egy részét különböző környezetvédelmi szempontok miatt ott kell hagynunk, ahol most van. A többit azonban el kell szállítani, a területeket meg kell tisztítani, a talajt pedig elő kell készíteni az újratelepítéshez. Ez csak fokozatosan, 15-20 év alatt végezhető el. Egyelőre nem tudjuk, hogyan szállítjuk el a fát, hogyan értékesítjük, és még az sem dőlt el, milyen fákkal ültetjük be a területet.

Hál? istennek az állatállományban nem keletkezett nagy kár. A szarvasok, az őzek és a vaddisznók előre megérezték a veszélyt, és elhagyták a területet. Egy részük azokban az erdőségekben talált menedéket, amelyeket nem érintette a vihar. A többi még a sérült erdőrészekben van.

Ki tehet róla?

Az előzetes számítások szerint egy hektár erdő helyreállítása kb. 150-180 ezer koronába kerül. Közel 1,8 milliárd koronára lesz így szükségünk, ám úgy számítjuk, a fa eladásából ennek a költségnek jelentős részét fedezni tudjuk majd”. Amikor arról kérdezem, szerinte kit terhel a felelősség mindezért, kicsit meghökkenve néz rám, ám higgadtan válaszol: „A meteorológusok is azt állítják, hogy a szélvihar oka egyértelműen a hideg és a meleg légtömegek gyors kicserélődése volt. November 19-e előtt viszonylag meleg idő volt, amikor a hideg levegő betódult a felszálló meleg helyére, gyakorlatilag leborotválta az erdőinket. A kialakult helyzetért tehát kizárólag az időjárás felelős. A Tátrában nem ritkák a szélviharok, ilyen erősségű azonban csak 100–120 évente éri el a hegyeinket.”

A beszélgetés után kocsiba ülünk, hogy megnézzük az újtátrafüredi temetőt. Állítólag azt sem kímélte a vihar. Autóval nem mehetünk be, az út le van zárva, így sétálunk. Borzalmas kép tárul elénk. Ha azt mondtam az előbb, hogy mindent meg lehet szokni, akkor most azonnal visszavonom. Ebben a temetőben valószínűleg árnyas fák voltak. Most az egész leginkább egy csatatérhez hasonlít. Marja a szememet a füst? Vagy a hidegtől lábad könnybe? Mit érezhet az, aki a szülei vagy a barátai sírjához jön ki ide? Szerencsére újra kezd leszállni a köd, sötétedik, indulnunk kell.

Tátraszéplakon vacsorázunk. Belehallgatok a mellettünk ülő társaság beszélgetésébe. Náluk nem téma már a néhány héttel ezelőtti vihar. Hétköznapi dolgokról vitáznak. Kemény emberek ezek a tátraiak...