Tankok dübörögtek végig Ágcsernyőn 1968 augusztusában

„1968 nyarán személyesen találkoztam és beszélgettem Alexander Dubčekkel a tiszacsernyői „vagontárgyalás” idején. Talán háromszor is szót váltottam vele. Azzal az emberarcú kommunizmussal, amit Dubček Tiszacsernyőben is felvázolt, akkor nagyon sokan azonosultak, de a megszállás mindent megváltoztatott” – nyilatkozta lapunknak Torjai János ágcsernyői lakos, a tiszacsernyő vasúti komplexum egykori munkatársa. Azt is elmondta, a megszállás előtti napokban már a környékbeliek is sejtették, hogy a szovjetek készülnek valamire. „A határ túloldalán, Csap község határában rengeteg katona, tank és harckocsi várakozott, a határt pedig hatalmas antennákkal pásztázták. Senki sem tudta, mit terveznek, de végül augusztus 20-án hajnalban megindult a konvoj. A hadsereg legalább két napon keresztül vonult a falun át. A konvojt felülről helikopterek figyelték, hátulról pedig harckocsik vigyáztak a katonákra. Mivel az országút kettészeli a falut, a túloldalon várakozók nem kelhettek át. A hadsereg másik része Tiszacsernyőn keresztül jött, egy részük az úton, egy részük pedig vonattal. Szinte biztos, hogy a katonák többsége nem európai volt, hanem inkább az urali térségből származó, vágott szemű, olyan mérges tekintetű ember. Az látszott rajtuk, hogy parancsszóra bárkit megöltek volna, akár puszta kézzel is” – magyarázta a 78. életévében járó Torjai János, aki nemcsak a hadsereg bevonulására, hanem részleges kivonulására is emlékszik. „Jól emlékszem, hogy amikor visszafelé mentek, a sógorom félreverte a faluban a harangot. A nővérem a fejét fogva kiabált utána, hogy meg fogják ölni és meghurcolják. Szerencsére nem bántották” – magyarázta Torjai.

Németi Gyula, szintén ágcsernyői lakos még gyerek volt, amikor a hadsereg elérte a falu határát. „Nyolcéves voltam, amikor a határon átjött a konvoj. Már kora reggeltől hallatszott a tankok robaja. A barátaimmal a mezőn át kiszaladtunk az országúthoz, ahol a sáncpartról bámultuk a katonákat. A katonák húskonzervet meg cigarettát dobáltak a bámészkodóknak. Gyerekek voltunk, örültünk a látványnak, de fogalmunk sem volt, mit akarnak itt” – zárta Németi Gyula.