„Már hónapokkal a megszállás előtt a határnál állomásoztak a szovjet csapatok”

Szabó Mária 1968 augusztusában szülővárosában, Tiszacsernyőben lakott. Közepiskolai tanulmányait nem sokkal korábban fejezte be Kassán, ahol az első munkahelye is volt. Állást néhány héttel az események előtt változtatott, augusztus 21-én már a királyhelmeci geodézián dolgozott. Az akkor húszéves lány így emlékszik: „21-én hajnalban hihetelen látvány fogadott munkába menet. A tiszacsernyői vasútállomáshoz sorra érkeztek a teherautók, melyekről szovjet katonák ugráltak le. Nem szóltak senkihez, nem bántottak senkit, csak fegyverrel a kezükben hosszú sorfalat álltak, egészen a posta épületéig. A varrodába betérve a rádióban hallottuk, hogy megtámadtak minket a Varsói Szerződés államainak hadseregei. A munkahelyemen, Királyhelmecen nem tudtunk a munkára koncentrálni, ott is a rádiót hallgattuk, majd felmentünk a Csonkavárhoz, ahonnak jó kilátás nyílt a környékre. Onnan láttuk, hogy a Tiszacsernyő felé vezető főúton szovjet tankok hosszú sora halad. Általános volt a megdöbbenés, sokan szinte el sem akartuk hinni, hogy ez megtörténhetett. És persze féltünk, hisz nem tudtuk, mi várható. A szomszédban egy olyan család lakott, amelynek volt tévéje, hozzájuk mentünk a kollégákkal. Adás akkor még volt, hol a bemondót, hol pedig Svoboda elnök portréját lehetett látni a képernyőn. Ő mindenkit nyugalomra intett. Egy ideig a prági eseményekről is tudósítottak, majd bemondták, hogy a tévé épületét is megszállták. És elsötétedett a képernyő. Itt a régióban, tudtommal nem voltak komolyabb incidensek, de egy iglói munkatársamat aznap agyonlőtték az oroszok. Később tudtuk meg, hogy Kassán a Felszabadítók terén feltartóztatták a lakosok és kővel is dobálták meg a szovjet konvojt. A kollégámat, aki éppen hazafelé tartott, ott érte a halálos lövés” – emlékezik Szabó Mária.

Férje, Szabó Gyula 1968 nyarán épp sorkatonai szolgálatát töltötte Český Krumlovban. „Mi, katonák, hajnali háromkor értesültünk az ország megszállásáról. A szobánkban aludt ugyanis a futár, aki az ezredparancsnokkal tartotta a kapcsolatot. Miután riasztották, visszajött hozzánk, és csak annyit mondott, hogy valami rendkívüli történhetett, mert a tisztek föl-alá futkosnak a kaszárnyában. Egyik társamnak volt egy kis zsebrádiója, melyen a Hlas Vltavyt hallgathattuk, ami ekkor már bemondta, hogy a Varsói Szerződés hadseregei megtámadták Csehszlovákiát. A reggel öt órai sorakozón hivatalosan is közölték velünk, hogy a baráti hadseregek bejöttek az országba, és egyben harckészültséget rendeltek el. Elakadt a szavunk, mert ez akkor egyértelmű parancs volt, mindennel, ami ezzel jár. Az éles lőszer a tankokban volt, a katonák mozgását még a kaszárnyán belül is korlátozták, és vártunk, mi lesz ezután. Információink nem voltak, a rádiókat ugyanis be kellett szolgáltatni, csak tévét nézhettünk, ha engedték. Amíg a české budějovicei adó sugárzott, addig legalább valós híreket kaptunk. De egyszer csak lövéseket lehetett hallani az éterben, és ez az adó is elnémult. Az adás helyreállta után már csak a propagandaszöveg dőlt innen is. Egy nappal később zártak minket körül az oroszok. A környező dombokon látni lehetett a tankok ránk meredő csöveit. A katonák között általános volt az elkeseredettség, a tanácstalanság, le sem lehet írni az akkori érzéseinket. El sem akartuk hinni, hogy a többi szocialista ország mindezt meg tudta tenni velünk. A politikai tisztek igyekeztek lelket önteni belénk, de a csalódottságon nehéz volt úrrá lenniük. Az orosz tárgyalóküldöttség egy terepjáróval, melyre gépfegyver volt szerelbe, érkezett a kaszárnyába néhány nappal később. Hogy miről tárgyaltak a parancsnokainkkal, nem tudtuk, de később azt a parancsot kaptuk, hogy a harckészültség megszűnt, és a fegyverzetet készítsük elő a téli váltásra. Csak jóval az események után tudtuk meg, hogy az oroszoknak olyan parancsuk volt, hogy ha csak egyetlen tankot is elindítunk, lőjék szét az egész kaszárnyát” – mondta Szabó Gyula. „Meggyőződésem, hogy az ország augusztusi lerohanása egyébként már régen eldöntött tény volt, a korábbi tiszacsernyői tárgyalás is, amely Dubček és Brezsnyev között folyt, csak színjáték volt. Áprilisban ugyanis eltávozáson voltam itthon, a visszaúton pedig egy kárpátaljai magyar családdal utaztam a vonaton. Ők mesélték, hogy a szovjet csapatok már hónapok óta a határ mentén állomásoznak, és csak az indulásra felszólító parancsra várnak. Akkor nem akartam hinni nekik. Sajnos, a történelem őket igazolta.”