Születésnapi mese – habbal

Mikor állt meg fölöttünk az Idő? Január 1-jei csendélet Pozsonyban. A szerző felvételeVáltoznak az idők – kapok észbe 2006. újév hajnalán. Nemrég, alig másfél évtizede még egy Václav Havel nevű, számomra nagyon szimpatikus, de főképp szavahihető drámaíró (mellesleg elnök) köszöntött az új év első napján a királyi tévécsatornán. Ne csüggedjünk, hiszen most kezdődik életünk hátralévő része – mondta, persze nem így, szóról szóra, hanem drámaíróhoz méltón, körülbeszélve a témát, és valahogy elhittem neki, hogy jó útra tértünk. Hogy tanúi lehetünk akár egy kisebb gazdasági csodának is – kiváltképp, hogy bizonyos Forbes úr (civilben multimilliárdos és amerikai sajtómágnás) a mesés Távol-Kelet kis tigriseihez hasonlított bennünket. Majd jött egy zavaros korszak, amikor az ország népe úgy gondolta, ideje lesz kilépnünk a csehek árnyékából, s 1993. január 1-jétől lőn Szlovák Köztársaság.

Tizenharmadik születésnapját ünnepelte tegnap ez az ország – bár elnökünk ünnepi beszédében tizenkettőt említett, és nem feledkezett meg annak méltatásáról sem, hogy végre igazságos társadalomban élünk. Olyanban, melyben a becsülettel elvégzett munkáért mindenki megkapja a jutalmát. Olyanban, mely méltó társa a többi európai államnak, és ahol a tehetségek kibontakozhatnak. Olyanban, melyben a nemzetiségi kisebbségek jelenléte is emeli a kulturális és szellemi gazdaságot, „ezért” – szólította fel az ország népét – „becsüljük meg ezeket az értékeket!”

Hogy ezt a kitételt törvénybe cikkelyezik-e, vagy várnak vele néhány évet, míg a kisebbségek maguktól felmorzsolódnak, nem említette. De ez részletkérdés.

Boldogtalan szülinap

Szilveszter utáni bágyadt hangulat a fővárosban, szülinapi készülődésnek se híre, se hamva. Néhány hajléktalan meg tavalyról itt rekedt utas őgyeleg csak a főpályaudvar épületében. Az utasváróban néhány, számomra ismeretlen szlovák tájszólással kiabáló roma orrba ütöget egy illuminált állapotban lévő polgártársat, rendőrnek persze se híre, se hamva. Boldog Új Évet!

Feszületre szegezett Krisztusként lóg az egyik fűtőtestre tapadva Sándor, régi jó ismerősöm, a pozsonyi hajléktalanok koronázatlan királya, aki – mint egyszer nagyon találóan megjegyezte – olyan hajléktalannak született, hogy talán anyja sem volt. Az ő helyzetében az önirónia arra jó, hogy segítsen túlélni az egyik napot a másik után. Jó tizenöt éve él a pozsonyi utcákon; az első kávétól és cigitől mindig transzba esik, és mesél...

„Önálló Szlovákia? Hát arra kár a szót pazarolni – vezeti fel a témát, amitől az a sejtésem támad, hogy nem az elismerés hangján fog nyilatkozni. – Szerintem jó volt nekünk a csehekkel, mert a cseh gazdaság legalább hasznot tudott termelni. Jómagam is dolgoztam néhány évet a boleslavi gyárban, csakhogy egy idő után mindenkit, aki Szlovákiából származott, egy kalap alá vettek, és hazaküldtek. Mert részegeskedtek, randalíroztak, ahogy ma is teszik. Itthon akkor nem igazán volt munka, Szlovákia önállósulása után pedig még úgy sem. Miért? Sok gyárat, üzemet leállítottak, a gyártósorokat leszerelték, és hazavitték a csehek. Övék volt-e vagy sem, nem tudom. Ez a sok balga meg elhitte, hogy itt majd kis Svájc lesz, hogy megélünk az idegenforgalomból, ez lesz a legfelkapottabb hely egész Közép-Európában. Hát a mentalitásunk miatt úgy kerülnek bennünket, mint a bűnt.”

Mondom, közben azért fölöttünk is felragyogott az Európai Unió kék alapon sárga csillagokkal telehintett ege, de Sándor leint. „Sokára lesz még itt Európa, testvérkém...!”

Sokszorosan elnyomottak

Az nem úgy van, hogy majd egy hajléktalan tör pálcát a Szlovák Köztársaság fölött, száll be a beszélgetésbe Michal K. úr Szencről, aki szerint óriási történelmi jelentősége volt és van annak, hogy az önálló Szlovákia nagy kínkeservvel megszületett.

„Ha csak egy kicsit is ismerné a történelmünket, tudná, hogy ez a nép mindig elnyomatásban élt – mondja egy szuszra, és gyorsan össze is számolja, kik ültek a szlovákság nyakán. A magyar hordáktól egészen a csehekig jut, miközben futólag érinti a törököket és az osztrákokat is; a tatárokat kihagyja. – Az egészet úgy kell felfognunk, mint egy természetes folyamatot, mely 1993-ban csúcsosodott ki. Azzal, hogy kivívtuk az önrendelkezést, számos lehetőséget kaptunk. Csehországot a szlovák munkáskéz építette fel, mint ahogy a monarchia idején szlovákok dolgoztak Bécsben és Budapesten is. Most itt az ideje, hogy magunkért is tegyünk valamit, ám ez a kormány nem képes felállítani a fontossági sorrendet. Még mindig előbbre való nekik, hogy a kisebbségeket szolgálják, vagy hogy egy fiktív, életképtelen közösség, az Európai Unió szolgálatába álljanak. A jó kezdeményezéseket közben sorra elfojtják – ilyen volt a Mečiar-kormány által elkezdett gazdasági átrendezés, és erre a dicstelen sorsra fog jutni minden elképzelés, amely eredeti, szlovák ötletre épül. Ez a nép egyelőre önmaga legnagyobb ellensége.”

Ha már az önrendelkezésnél tartunk, megkockáztatom a kérdést: mit szól az országban élő kisebbségek, elsősorban a magyarok hasonló igényére?

„Van saját országuk, ott azt csinálhatnak, amit akarnak. De ha jól hallottam, a mi magyarjainkról odaát sem akarnak tudni.”

Valóban nem, idézem fel magamban a tavalyelőtti, kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményét, hagyva a jövő év első napjáig nyugodni a témát. Hátha találok addig egy embert, aki végre elmagyarázza, miért is jó nekünk.