Országszerte egyre kevesebb a magyar elsős

Vészesen fogy a gyereklétszám, az egyre fokozódó létbizonytalanságban évről évre csökken a születések száma, nemcsak országos szinten, hanem a magyarlakta vidékeken, a szlovákiai délen is. Elsőként ennek az iskolák látják kárát, másodsorban pedig az ország gazdasága fogja megsínyleni; bár az még odébb van, ha nem is túl messze. Hol vannak már azok az idők, mikor még zsúfolásig megteltek a tantermek, évfolyamonként négy, akár öt osztály is indult, és az iskolavezetőknek nem kellett – hogy mást ne mondjak – lasszóval fogdosniuk leendő tanulóikat.

Egy ilyen, a születések szempontjából ínséges korban – bízzunk benne, nem tart túl sokáig – különösen nagy jelentőséggel bír, hogy a magyar gyerkőcök minél nagyobb számban látogassanak magyar iskolát. Kényszeríteni persze – ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – senkit sem lehet. Nem lehet valakit akarata megváltoztatására bírni, már csak azért sem, mert döntéseiért mindenki maga viseli a felelősséget. Attól tartok, pusztába kiáltott szó ez az okfejtés, mivel akikhez szólna, nem biztos, hogy eljut; akik pedig elolvassák, többé-kevésbé maguktól is tudják, miért fontos, hogy a magyar gyermek – legalábbis kezdetben – anyanyelvű képzésben részesüljön.

Hálátlan feladat tehát az enyém, akinek e melléklet szerkesztőinek felkérésére az lenne a dolgom, érveljek a magyar gyermekek magyar iskolába íratása mellett, hogy meggyőzzem a kétkedőket – azokat a szlovákiai magyar szülőket, akik tanköteles korba lépett csemetéjük számára még nem választottak iskolát; akik még nem döntöttek, magyarul vagy szlovákul ismerkedjen-e gyermekük a betűkkel, később pedig magával a világgal.

Ami az anyanyelvű oktatást illeti, legalábbis azt gondolhatnánk, igazán elégedettek lehetünk, ma már nemcsak közoktatás folyik Szlovákiában magyar nyelven, hanem felsőfokú képzés is. Bár egyes felsőoktatási intézményrészek eddig is képeztek hallgatókat magyar nyelven, a komáromi Selye János Egyetem megalakulásával immár saját egyeteme is van a hazai magyarságnak. Hiába azonban mindez, még sincs minden rendben, iskoláink helyzete korántsem rózsás. Sorra zárják be a kisiskolákat, melyek a kistelepülésen élők utolsó mentsvárai lehetnének. Egyre több pedagógus kerül az utcára, köztük jelentős számban magyarok is. Pusztulófélben vannak iskolaépületeink, nincs elegendő pénz a szükséges állagmegóvó munkálatok elvégzésére. Csak azért van a tavaszi szünidő az év korai szakában, értsd, a tél végén, hogy addig se kelljen befűteni a tantermeket. Az állam ott takarékoskodik, pontosabban ott fűt alá a polgárainak, ahol csak tud. Mennyivel jobb lenne pedig, ha valóban tavasszal volna a tavaszi szünidő. A hosszú vajúdást követően létrejött magyar egyetemmel kapcsolatban sem lehet felhőtlen az örömünk. Jelenleg ugyanis csupán felsőfokú alapképzésre feljogosító engedéllyel bír. A mesterképzésre vonatkozó akkreditáció egyelőre várat magára, így csak a jó ég tudja, ki garantálhatja a leendő végzősöknek, hogy teljes értékű oklevéllel vághatnak bele az álláskeresésbe. Ha az engedély nem érkezik meg időben, az egyetem pedagógusjelöltjei a későbbiekben, megszerzett diplomájuk birtokában csupán segédtanerőként helyezkedhetnek majd el.

Ennek ellenére mégiscsak azt mondom, hallgassunk a szívünkre és döntsünk legjobb belátásunk szerint. Nem mondhatom, hogy magyar gyereknek magyar iskolában a helye, azt azonban igen, hogy a magyar közösségnek szüksége van anyanyelvét helyesen és tudatosan használó egyénekre, akik amellett, hogy nem felejtik magyarságukat, megtalálják helyüket a szlovák állam keretei közt is. Egyet senki nem vitathat, mégpedig azt, hogy szlovákul meg kell tanulnia minden hazai magyarnak. De ha lehet, magyar iskolában ismerkedjen meg az államnyelvvel. Kutya kötelességünk elsajátítanunk a többség nyelvét, európai uniós tagság ide vagy oda, aki itt él, a szlovák állam polgára. A bezárkózás sehova sem vezet. Ha mégis, meggyőződésem, hogy rossz útra terel. Miért nem lehetünk magyarok úgy, hogy közben jól érezzük magunkat a világnak ezen a táján? A szlovákiai magyarság egyfajta hídszerepet tölthetne be a szlovák nemzet és az anyaország közt. Ehhez azonban az kell, hogy megőrizzük identitásunkat, és ne zárkózzunk el a szlovákság elől. Ez pedig nem lehetetlen, csak akarat kell hozzá.

Ne feledjük, amit Tamási Áron neves erdélyi író mondott oly szépen és oly mély meggyőződéssel: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Mert hát hol lehetnénk leginkább otthon, hol tapasztalhatnánk meg a boldogot, ha nem anyanyelvünkben és kultúránkban, melybe – így vagy úgy, a sors akaratából vagy csak pusztán véletlenül, ki-ki döntse el hite szerint – születtünk, a magyar nyelvben.