Mostoha autisták?

Tisztelt beíratás előtt álló szülők! Önök mit szólnának hozzá, ha gyermekeiket első osztályba kellene beíratniuk, ám az egyetlen lehetőség egy szakmunkásképző intézmény eldugott termében lenne? Vajon milyen lenne a közvélemény, megengedhetőnek tartanák? Ilyen nem történhet meg, gondolják magukban, hiszen minden városban több alapiskola közül választhatnak, akik szebbnél szebb ígéretekkel, és egyre megújuló környezettel csalogatják az elsősöket.

Ezzel szemben mi folyik Dunaszerdahely egyik speciális alapiskolájában, annak is abban a részében, ahol az autistákkal foglalkoznak? Nemkívánt és folyton gondot okozó gyermekekként bánva velük fél évente új, rosszabról rosszabb, pontosabban egyáltalán nem a nekik megfelelő helyre költöztetik őket. Bizony-bizony, mindenki iskolaköteles, még a fejlődési zavarral rendelkezők is. Dunaszerdahelyen és környékén legalább hét ilyen iskolaköteles, a kommunikációban, társas kapcsolatokban és viselkedésszervezésben gonddal küszködő gyermek él. Legutóbbi osztálytermük olyan első emeleti folyosón volt, ahol folyamatosan ragasztó- és festékszag terjengett, ugyanis szakmunkások (15-17 éves diákok!) műhelyei szomszédságában kaptak helyet. Ez decemberben megváltozott, a gyakran mozgászavarokkal küszködő gyermekek felkerültek a második emeletre egy felvonó nélküli épületben.

Nem végeztem európai szintű felmérést, de véleményem szerint nehezen találnánk hasonló, felelőtlenséget és nemtörődömséget tükröző, vagy pénzhiányra utaló precedenst egy autista kiscsoport elhelyezésére, oktatására és fejlesztésére az országban és közvetlen szomszédságában. A szülőknek meg kell békélniük azzal, hogy gyerekük más, hogy különleges, nehezebben kezelhető. Évekbe telhet, míg kialakul a nekik megfelelő életrend, melybe mindössze négyórányi iskola fér bele, különben nem kapnak támogatást az államtól a gondozásukra, még az érintett hivatalok és intézmények is azt éreztetik velük, ők nem igazán számítanak. Nincs például a győrihez hasonló korszerű fejlesztőközpont az elképzelhető legkülönfélébb terápiákkal, segédeszközökkel és szakemberekkel. Mint ahogy nincs egy állandó és legalább a kornak megfelelő helyiség sem.

Fenntartójuk a Nagyszombat Kerületi Tanügyi Hivatal, amely – úgy látszik – cseppet sem törődik azzal, hogy a speciális iskolák (Dunaszerdahelyen három ilyen különálló intézmény van) egyáltalán nem követik az általános iskolákra jellemző trendet, a fogyatékosság különböző fokán megrekedt gyermekeket befogadó intézmények mintha megrekedtek volna a hatvanas években. A dunaszerdahelyi önkormányzat sem tesz semmit, mondván, ez nem tartozik a hatáskörükbe. Valóban a tanügyi hivatalé az iskola, viszont kizárólag dunaszerdahelyről és a környező falvakból járnak oda. És ahhoz nincsenek elegen, hogy önerőből javítsanak az iskola helyzetén, hisz itt nem többszáz diákról és ha kell, akkor az érdekükben összefogó szülőről van szó, hanem 7 autista gyermekről. Akiknek lényeges a megszokott életritmus, a stabil személyek körülöttük, és nem kellene nekik sokkal több egy tágas, földszinti teremnél, esetleg egy udvarnál, amely olyan luxust jelentene nekik, amiben eddig még nem igazán volt részük.