Minden évben gyertyát gyújtanak a sírján

Egyházasbást. Hajnalra köd szállt a völgyekre, csak a Medves hegység csúcsai emelkedtek ki a fehérségből. Azon az október végi reggelen őszi pompában tündöklött a medvesaljai táj. Az országban dúlt az első világháború, a hegyekben fáradt magyar katonák vonultak északról dél felé, talán hazafelé. Napok óta úton voltak. A harcosok éjszakára egy sűrű bozótosban rejtőztek el a Medves hegység rengetegében. Fiatal, tizenéves katona vállalta az őrséget mondván, környékbeli, hamarosan otthon lesz, a családi tűzhely melegénél majd kipiheni magát. Egész éjszaka éberen őrködött, de hajnal tájban elszunynyadt a fáradságtól. A falvak felől ellenséges csapat tartott a Medves hegységen át szintén Salgótarján felé. Az előőrs tagjai észrevették a fa mögé bújt alvó katonát, és rálőttek. A bozótban rejtőző bajtársai felriadtak a lövésre, látván a túlerőt, Rónabánya felé menekültek. Ők valamennyien túlélték a rajtaütést.

A fiatal katona holttestét a macskalyuki kőbányászok találták meg. Tisztességgel eltemették, a sírt kövekkel rakták körbe, Kőből faragtak fejfát. Évekig Magyarországról járt valaki gondozni a sírt. Nem tudni szülő volt-e vagy rokon, esetleg egy egykori bajtárs. Aztán évtizedekig nem jött senki, az 1950-es évek elejére már csaknem betakarta az avar. Egy egyházasbásti pásztorember vette gondjaiba, halottak napja előtt minden évben leseperte róla az elsárgult leveleket, mindenszentek napján pedig gyertyát gyújtott a síron. Korábban egyedül, később fiával majd unokájával járt ki az erdőbe. A pásztor már nem él, de halottak napján mindig gondozott, tiszta a sír. Az unoka, aki ma már családos ember, október utolsó napjaiban családjával együtt kiballag a Medves tetejére, kezükben egy csokor virág és néhány szál gyertya. Nem tudják a katona nevét, nem tudják, kinek a teteme fölött gyújtanak gyertyát, csak annyit tudnak: fiatal magyar katona volt, aki nagyon vágyott haza a szeretteihez.