Mexikó ihlette meg

A középiskola elvégzése után különféle elképzeléseim voltak arról, hogy mit szeretnék csinálni, ám végül a továbbtanulásból semmi sem lett. Egyik egyetemen túljelentkezés volt, a másikról meg lebeszéltek. ĺgy dolgozni kezdtem, ám mindig csak azt csináltam, amihez kedvem volt. A lényegi változás aztán 1993-ban történt az életemben. Akkor olyan munkám volt, amely lehetővé tette számomra, hogy hosszabb ideig távol legyek Magyarországtól, és az ehhez szükséges anyagiakat is sikerült előteremtenem. Volt akkoriban a belvárosban egy kis üzletem. Vagy egy évig abban üldögéltem, míg rá nem jöttem, ez sem nekem való. Kiadtam bérbe, és egész mással kezdtem foglalkozni. A vállalkozásom bevételei aztán anyagi fedezetet biztosítottak az első mexikói utamhoz. Mindehhez persze szerencse is kellett. (Régebben előszeretettel használtam ezt a szót, ma már egyre ritkábban.) Úgy vélem, a szerencse önmagában kevés. Az embernek föl kell készülnie arra, hogyha elérkezik egy régen várt pillanat, akkor élni tudjon vele. Ám ma már azt hiszem, a történtek nem véletlenszerű egybeesések.

Ha jól tudom, 1993-ban először Kanadába mentél.

Igen, de az úti cél Mexikó volt. Az utazás, hogy egy kontinenst átszeljek, az érdekelt igazán. Aztán Kanadából az Egyesült Államokon át leautóztunk Mexikóba, ahol a határt átlépve rögtön rabul ejtett valami.

Miért pont Mexikó vonzott?

Ezt nem tudom megmagyarázni. A sorsa mindenkinek meg van írva, mi pedig szerencsés esetben csak beteljesítjük azt. Érdekes, hogy bár mindig fotóztam, kezdetben nem is gondoltam volna, hogy valamikor ún. manuális alkotótevékenységet végezzek majd.

Az ország mely részén jártál?

Az utazás végcélja a Mexikó közepén található Chapala-tó vidéke volt. Először csak néhány hetet töltöttem ott, de rögtön eldöntöttem, hogy amint lehet, visszatérek. Még ugyanabban az évben visszamentem, és akkor már hónapokig kint maradtam.

Könnyen beilleszkedtél?

Az alapvető probléma az volt, hogy a mexikóiaknak minden fehér ember „gringó”. Gazdag amerikai turistának néztek, és úgy is viszonyultak hozzám. A gátak ledöntésének egyik módja, ha valaki spanyolul szól hozzájuk, úgyhogy idővel ezt a nyelvet is elsajátítottam. Később pedig már határozottan tiltakoztam az amerikai turista-státusz ellen.

Az alumíniumlemez-domborítás művészetével hogyan ismerkedtél meg?

Mexikóban láttam először ezeket a tárgyakat, és rögtön megtetszettek. Kezdetben nem ilyeneket készítettem, hanem különböző lakásdekorációkat és dísztárgyakat. Majd megtanultam ezt a technikát is. A tárgyak mindig ott készültek, sőt sokáig eszembe sem jutott, hogy ezeket hazahozzam. Az első itthoni kiállításom 1999-ben volt, Budapesten.

Kitől tanultál?

Abszolút autodidakta módon képeztem magam. Megvásároltam a megfelelő szerszámokat, és elkezdtem dolgozni. A témák után viszont rengeteget utaztam. A legizgalmasabb számomra mindig az ősi Mexikó hihetetlen gazdag kultúráinak helyszínei voltak, elsősorban az aztékok csodálatos piramisai, városai.

Mennyi időt töltöttél Mexikóban?

Évente visszajártam. Volt, hogy egy esztendőben már többet voltam ott, mint Magyarországon. Időközben megtaláltam az indián testvéremet, érdekes módon Budapesten találkoztunk. Akaxének hívják, és azték táncokat oktat. Ő sok mindenben megerősített, például abban, hogy ezt kell csinálnom, ezt a kultúrát kell közvetítenem, átörökítenem. Szentül állítja, én valójában ottani indián vagyok, és hogy nekem Mexikóban kellene élnem.

A kultúrájuk hiteles közvetítőjének tartanak téged a mexikóiak?

Idővel sikerült elismerést szereznem. De be kell vallanom, nem volt egyszerű. Ha valaki elmegy külföldre, ott sokkal többet kell tennie ahhoz, hogy elismerjék, mintha idehaza dolgozna. Később persze természetessé vált, hogy az egyes kiállításoknak, bemutatóknak rendszeres résztvevője vagyok. A Jaliscoi Népművészeti Intézet tagjai közé választottak, az igazgató ajánlólevelében azt írta rólam, hogy ennek az ábrázolástechnikának abban a szövetségi államban én vagyok az első számú képviselője. A magyarországi kiállításomat már a mexikói nagykövetség támogatta, és azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk.

Magyarországon hogyan fogadták a munkáidat?

Volt, aki megkérdezte, van-e képzőművészi szakképesítésem. Aztán csodálkozott, amikor bevallottam, hogy nincs. Egy időben én is úgy gondoltam, valóban tovább kellene képeznem magam. Mexikóban nagyon komoly intézetek foglalkoznak ezzel, ám tőlük azt a választ kaptam, hogy amit ők tanítanak, azt én már tudom.

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen alkotás?

A hangulattól és a körülményektől függ. Elég időigényes, egy-egy alkotáson akár hetekig is lehet dolgozni. Ha megvan a megfelelő hangulat, egész nap, reggeltől estig ezt csinálom, enni is elfelejtek közben.

Hol érzed magad otthon, Mexikóban vagy Magyarországon?

Ezzel a kérdéssel nagyon sokat foglalkoztam. Most már közel három éve nem voltam kinn. Itthon Mexikóról álmodom, Mexikóban pedig Magyarországról. A kérdésre az is egyfajta válasz, hogy eddig mindig hazajöttem. Az elmúlt időszakban azonban rengeteget változtam. Mintha egy tízéves korszak lezárult volna, és valami új kezdődne, amelyben a keleti és az ősmagyar kultúra is helyet kap majd. Leginkább az ősi mexikói, a tibeti buddhista és az ősmagyar kultúra kapcsolódásai, közös vonásai érdekelnek. A királyhelmeci tárlattal egy időben a budapesti A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán is nyílt egy kiállításom, ami pontosan ezzel a témakörrel foglalkozik. A fél szívem mindig Mexikóért dobog majd, ám a Kárpát-medencében nagyon komoly értékek vannak. Ezeket az ősi tudásokat egyelőre kevesen ismerik, talán most jön el ennek az ideje.