„Meghalunk meghalunk egyszer/ de otthon akartam”

„Ma már világosabban látjuk a történések főbb körvonalait. Áldozatok voltak ők mindahányan. A számunkra oly tragikus 20. század áldozatai. A nagyhatalmi érdekek, Trianon közvetett áldozatai. A vörös és barna terror, az egymáshoz illő kommunista és fasiszta német hatalom közé szorult ország áldozatai” – írja a Don-kanyarban a II. magyar hadsereg tagjaiként halált halt katonákról a Gömörország legújabb, idei első számában B. Kovács István főszerkesztő, muzeológus. A magát az északi magyar peremvidék fórumaként meghatározó havilap a doni tragédia hatvanadik évfordulójára a szovjetországi harcmezők poklát megjárt gömöriek, nógrádiak, hontiak visszaemlékezései révén igazán emberközelbe hozza az egykori, de az emlékezetből azóta is kitörölhetetlen borzalmakat.

Az emlékezetből kitörölhetetlen borzalmak? Azokéból, akik megjárták a Don-kanyart, kitörölhetetlenek, s akár még fel is gyűjthetők. A havilap egyik szerzője, Kovács Ágnes azonban figyelmeztet: „Ki tudja, hányan vannak még, akik most megnyíltak, és ki tudja, meddig lesznek még közöttünk? Hiszen már elmenni készülnek. Talán ezért is e bátorság, amely hozzásegítette őket a vallomásokhoz. Gyorsan kell cselekednünk, mert tiszavirág életű ez a virágzás. És már bezáródóban e nyitottság. Különben úgy járhat más is, mint ahogy az megtörtént az én közvetlen környezetemben is, amikor az utódok sehogyan sem tudták feleleveníteni az eltávozott néhai visszaemlékezéseit, amelyeket akkor csak úgy félvállról vettek.” A kerek évfordulón túl és a kollektív emlékezetben-tartás szándéka mellett minden bizonnyal ez a Kovács Ágnes által is megfogalmazott késztetés dolgozott a Gömörország szerzőiben és szerkesztőiben.

A megpróbáltatások, a halálközelség, az „ember embernek farkasa” helyzetek ellenére is méltóságteljességét megőrző emberi magatartás szép példáiról olvashatunk. A család, az otthon, a szerettek, a hit mind egy-egy kapaszkadó. Az orosz frontot két háborúban is megjárt néhai Konkoly-Thege István református esperes érzékletesen adja vissza ezt a már-már kétségbeesett ragaszkodást: „Láttam a legénységi szállásokon is, hogy maguk körül mind igyekeztek valami primitív kényelmet és egy kis otthoni légkört teremteni. Az egyik széket szerzett az ágya mellé, a másik egy hazai képeslapból vágta ki a képet és az ágya fölé illesztette, a harmadik kirakosgatta az ágyon az otthonmaradt hozzátartozók fényképét és elmerülten nézegette. S amíg nézegette, megszépült a rideg hadi szállás, s megenyhült a honvéd arca.” És írta a honvéd – micsoda bizarr jelentést nyer e megnevezés ezer és száz kilométerekre a hazától! – a leveleket, nem kerülhetve halálfélelmét, de végig, végezetéig ragaszkodva az élethez, amely ott különösen rokon értelmet nyert az otthonnal. Valahogy úgy, ahogyan azt Szászi Zoltán Emlékezés egy téli éjszakára című versében írja: „jaj megint húznak a gépek felettem/ halált hord gyomruk/ rámokádják egy évszázad bűnét/ meghalunk meghalunk egyszer/ de otthon akartam”. „Fejlövése van, s valószínűleg már csak kevés ideje e földi létből. Mindegyre félrebeszél. De még lázas önkívületében is minden gondolata az otthona. A másik szomszédja egy fagyott lábú ember, éjszaka ennek kellett felkelnie és lefognia az ágyán, mert felült, vakon, bódultan kiáltozott, és indulni akart haza” – emlékezik az egyik katonára a tábori lelkész Konkoly-Thege.

A beretkei származású Katona László a 13. honvéd gyalogezred tagjaként került a frontra, s amikor az orosz doni áttöréskor bajtársaival menekülni kényszerült, a reménytelenség hómezején találkozott egy az első világháborúban orosz fogságba került, s a Szovjetunióban letelepedett magyar emberrel. Az idős férfi fia a Vörös Hadseregben szolgált, az apa már két éve semmit sem tudott róla. Magyar hadifogoly fia magyarok ellen is, magyar golyó terítheti le. A történelem abszurd, az ember kicsi. Csak képzelhetjük, micsoda érzések kavaroghattak az apában. Lelke iránytűje mégis hazafelé – a béke felé mutatott, mert ezt mondta Katona Lászlónak: „Én majd imádkozok minden nap Istenhez, hogy egészségben térjen haza, Gömörbe. Az én testem már itt fog nyugodni, idegen földben, de az utolsó sóhajtásommal hazaszáll a lelkem Gömörbe, Méhibe.” „Ennek az öregembernek szomorú, bánatos arcára is úgy emlékszem, mintha most lett volna... Sokszor elgondolkozom, hogy most élek, talán annak is köszönhető, hogy ennek az öregembernek is meghallgattatott az imádsága” – vallja Katona László a Gömörország legújabb számában.