Még dacol az idővel a vasúti víztorony

Elszomorító állapotban, a pusztuláshoz közel, de még mindig áll a víztorony, az egykori gőzhajtású vasúti forgalom egyik fontos eleme Lénártfalva vasútállomásán.

Lénártfalva (Lenartovce)

Van egy érdekes irodalomtörténeti emlék Lénártfalva község délkeleti részén, a Sajó partjától pár száz méterre lévő állomáson.

Irodalomtörténeti kitérő

Amikor a tragikus sorsú magyar költő, Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni 1941. július 27. és augusztus 4. között Radnóti Miklós rokonánál, Meisterné Gletter Kláránál és családjánál Runyán nyaralt, itt, Lénártfalván szálltak le a vonatról. Egy itt keltezett, Beck Judithoz írt levelezőlap tanúsága szerint Radnóti nem igazán érezte jól magát itt, a számára idegennek tűnő Madzagpusztán. A költő naplójában említi egyik játékukat is: „... névrejtést játszunk Fiffel. Runyával és Lénártfalvával megverem. Szomoru nyaralás, Miért szomorú? – kérdi Fif. Hát… Páris helyett Runya… Igaz – mondja”, áll Radnóti naplójában.” Majd egy másik névrejtős játékkal, a „Túl az út felén árt falva a barack” szósorral felvidítják magukat, Lénártfalva nevét rejtve el. Itt, a ma is álló vagy inkább omladozó vasúti víztorony alatt várta őket a család lovas kocsija.

Vasúttörténeti kitekintés

Gömör életében kiemelkedően nagy, mondhatni forradalmi újítást hozott a vasút, amely a 19. század utolsó harmadában indult. A már jól kiépített, fejlődő központi vasúti vonalak bővítéseként 1873. szept. 10-én a Bánréve–Fülek vonalat, majd 1874. május 1-jén a Bánréve–Rozsnyó szakaszt is megnyitották. Ekkor még vasútállomása nem volt Lénártfalvának, egészen 1920-ig a falu lakossága Bánrévén szállt vonatra, de már megépültek a műszaki kiszolgáló egységek, azaz a málhaházak, a víztornyok, a szénraktárak, a rakodórámpák és a csúszdák, amelyek főleg a bányavidéken könnyítették az érc vagy a kő pakolását. A gőzüzemű vasút kora egészen 1980-ig tartott, amikor az utolsó gőzmozdonyt is kivonták a forgalomból. 1873-tól viszont majd száztíz évig szükség volt a víztornyokra és egyéb épületekre. A korabeli építészek az akkori építészeti technológiákkal nemcsak jól használható, hanem tartós és nem mellesleg mutatós, a tájba beilleszkedő, szép épületeket alkottak. Ilyen a lénártfalvai víztorony is. A megközelítőleg tizenhat méter magas, sátortetős, jól kiégetett téglákból pontosan és szépen épített, az ablakok és bejáratok ívét vakolatdísszel hangsúlyozó víztoronyban bő tízezer literes, szegecselt fémtartályba szivattyúzták fel a vizet. Innen elfordítható csőszerkezettel jutott el a gőzmozdony tartályába. Sajnos mára alig maradt valami a lénártfalvai víztorony belső berendezéséből. Már a téglafalakat is elkezdték megbontani, a vasból készült szerkezeti elemek, a fémtárgyak régen eltűntek. A régió vasúti forgalma mostanra ugyancsak leépült, 2009-ben a határon átjáró személyszállítás is leállt. A teherforgalom még működik, de egyre gyérebb az is. Jellemzőbb erre a vidékre a vasúti ingatlanok lassú pusztulása. De mit lehet tenni egy 140 éves műszaki emlék megmentéséért, ha az alig harminc éve épített modern állomás épülete is omladozik, kopott, sivár, lehangoló? Az erre utazónak talán eszébe jutnak az 1941-ben itt járt költő szavai, és magában kérdezi: itt már csak „szomoru nyaralás” lehet?