Koszovói képeslap

Katonasapkában harci indulókat daloló gyermek éneklőcsoportot manapság kevés, unióba igyekvő európai országban lehet látniA szerző felvételeA média közben azt is hírül adta, hogy a Szerbiához tartozó, jelenleg ENSZ-protektorátus alatt álló tartomány ideiglenes parlamentje novemberben határozatot fogadott el, amelyben „kifejezik a polgároknak a független és szuverén Koszovó megteremtése iránti óhaját”. Ugyanakkor a kisebbségben lévő szerb képviselők ellenhatározatban deklarálták, hogy a térség mindig a szerb állam része volt, és az is marad. Ezek után mindjárt bomba robbant egy rendőrautó alatt Pristinában, és Strbac zsúfolt piacterén is levegőbe repült egy teherautó. Bevallom, a hírek hallatán már én sem tartottam olyan jó ötletnek ezt a balkáni kirándulást. Visszakozni azonban már nem lehetett, így Andrej Bán barátommal és tolmácsunkkal, Ľubor Králik akadémikussal egy ködös pénteki napon elindultunk, hogy saját szemünkkel lássuk, mi a helyzet hat évvel a háború befejezése után Koszovóban.

Estére érkeztünk meg Belgrádba, ahol a város diplomáciai negyedében szálltunk meg. Az utóbbi években gyönyörűen restaurálták a belvárosi épületeket, ám az amerikai nagykövetségtől alig néhány méterre álló szerb katonai parancsnokság központja romokban hever. Hat évvel a bombázások után sem hozták még rendbe. Állítólag azért, mert nem tudják eldönteni, hogy az értékes ingatlant hogyan hasznosítsák. Bennem azért megfogalmazódott a kérdés: vajon nem azért „felejtették el” restaurálni az épületet, hogy a szerbek lássák, a nagyhatalmaknak milyen eszközei állnak rendelkezésre a balkáni problémák rendezésére?

Reggel négykor indultunk tovább. Végig autópályán haladtunk, ám a határ közeledtével egyre romlott az utak minősége. Közben a rádió híreket mondott. Megtudtuk, Koszovóban gondok vannak a villamosenergia-szolgáltatással. A régió egyetlen erőműve ugyanis nem bírja ellátni az intézményeket. „Új szolgáltatásunk bevezetése után egyeseknek akár napi 24 órán át is lehet majd villanyáramuk!” – hirdették az egyik reklámblokkban. Merdáréban először a szerb csendőrök ellenőriznek minket, majd az albánok. A homokzsákokkal körülvett, út szélén álló lőállás felett lengedező, megfakult ENSZ-zászló nem valami megnyugtató látvány. Számomra már az is meglepő, hogy egyáltalán van ellenőrzés a határon, hiszen hivatalosan Koszovó ma még Szerbia része. Még jobban meglepődöm, amikor ideiglenes UNMIK-személyi igazolványt kapunk, amelyet aztán kilépéskor vissza kell majd szolgáltatnunk. Legnagyobb örömünkre az is kiderül, hogy az autónkra új biztosítást kell kötni, amely 15 napra 50 euróba kerül. (Az árat most emelték fel 100 százalékkal.) Elképedve látom, hogy a határon minden autós rendszámot cserél. Állítólag a biztosítás miatt van rá szükség, de szerintem ennek más az oka. Nincs olyan bátor ember, aki ma szerb rendszámú autóval végig merne hajtani Koszovón . Szerbiában koszovói jelzéssel közlekedni sem igazán ajánlott. Idén két ember halt meg, amikor az albánok tüzet nyitottak a régi pristinai jelzésű személygépkocsijukra. Míg a hivatalos papírokra várunk, nézelődöm. Egy trafik előtt álló férfi hirtelen előhúzza revolverét, csattogtatja, viccelődve ráfogja az eladóra, majd zsebre vágja a fegyvert. Mindezt a rendőr orra előtt. Kérdésemre, hogy ez normális dolog-e, tapasztaltabb kollégáim azt válaszolják: „Jobb, ha minél hamarabb hozzászoksz a fegyverek látványához.” Ľubor, a tolmácsunk csak annyit mond: „Üdvözlünk Koszovóban!” Ezek után nem sok jóra számítok, ám kellemesen csalódom. A határ után egy dinamikusan fejlődő ország képe tárul elénk. Persze a háború nyomainak, a kiégett házak és az utakon cirkáló páncélozott KFOR-katonai járművek látványa még mindig szokatlan. Az épületek falán mindenütt feliratok láthatók: Nem tárgyalunk! Ez arra való utalás, hogy Koszovó függetlenségét már a 1991-es népszavazás kimondta. (Akkor a résztvevők 99,87 százaléka mondott igent az elszakadásra.) Nekem úgy tűnik, most egész Koszovó építkezik. Mindenütt hatalmas, többszintes házakat látni. A falak nincsenek kivakolva, állítólag azért, mert amíg így állnak, addig nem kell adót fizetni az ingatlan után. Egyébként a házak akkorák, hogy bármelyik szlovákiai vállalkozó elszégyellhetné magát, ha rájuk nézne. Kérdezem is, hogy honnan a pénz erre? Ľubor szerint rengeteg albán dolgozik külföldön, ők segítik az itthon maradottakat. Hozzáteszi, meg persze az itt anynyira népszerű drogcsempészet sem fizet rosszul...

Pristinában az albán hadsereg kaszárnyájába úgy jutunk be, hogy a kutya se kérdez meg bennünket, hová megyünk. Az épületek többsége tatarozott, ám néhány méterrel odébb már egy rommá lőtt blokk előtt cigarettáznak a díszszemlére várakozó katonák. A hét végén tartják a legnagyobb albán nemzeti ünnepet, a zászló napját, így az itteni ünnepséget is ennek részeként rendezik. A háborúban elesett hősök hozzátartozóit minden szónok külön köszönti. Beszél Agim Ceku, a hadsereg főparancsnoka és Hashim Thaci, a Koszovói Demokrata Párt elnöke. „Az ország történelmi pillanat előtt áll most, amikor a jövőbeli státuszáról születik döntés. Remélem, Koszovó 2006-ban önállóvá válik. Európai, demokratikus államot akarunk létrehozni, amelynek a gazdasága is fejlődőképes. A nemzetiségi politikánkat az európai értékrendhez kell viszonyítanunk. A koszovói hadseregnek a NATO partnerévé kell válnia, amely a békét és a biztonságot garantálja az országban” – szónokol Hashim Thaci. Demokrácia, tolerancia, európai értékrend. Szép szavak. Ha ez a cél, akkor a múlt évben, amikor etnikai összetűzések robbantak ki, hogyan halhatott meg itt 48 óra leforgása alatt 28 ember, és hogyan sebesült meg újabb 900? Nem értem. Az viszont világos, hogy az itteni albánoknak csak az önálló állam az elfogadható alternatíva, más megoldás számukra nem létezik. Az ünnepségen a Vidám Hangok nevű gyermekénekkar katonanótákat adott elő, a gyerekek fején katonasapka. Ilyet nem nagyon láthatunk mostanság egyetlen unióba igyekvő európai országban sem. Majd egy szőke hajú, egyenruhás hölgy énekel lelkesítő dalokat.

Otthagyjuk az ünneplést, bemegyünk a belvárosba. Pristina egyik sugárútján, a Bill Clinton bulváron haladunk. Jobb kéz felől áll a Hillary butik, de nem állunk meg vásárolni. Az elmondottakból talán kitűnik, hogy az amerikaiakat itt nagyon szeretik. Joggal. Ha 1999-ben nem kezdődik meg Szerbia bombázása, itt is borzalmas, a boszniai népirtáshoz hasonló események következtek volna be. Koszovóban így is 15 ezer ember vesztette életét, ám a háború áldozatainak pontos számát senki sem tudja megmondani. Pristina viszonylag nyugodt nagyváros, az üzletek többsége állandóan nyitva van. Albán zászlók lengenek mindenütt. A kávé kitűnő, a pizza ehető. Minden van, az árak alacsonyabbak, mint nálunk. Természetesen euróval fizetünk. Kollégáim figyelmeztetnek, hogy ha valahol dínárt kínálnék, azt provokációnak vennék. Szerbiában vagyunk? Arra is figyelni kell, hogy az utcán ne beszélgessünk hangosan szlovákul, még összetéveszthetik a szerbbel. Néhány éve ezért egy bolgár újságírót megöltek. Ľubor nagy segítségünkre van, anyanyelvi szinten beszél albánul, úgyhogy inkább csodabogaraknak néznek minket, mint ellenségnek. A külföldieket amúgy imádják, egy-egy hello vagy good bye csodákra képes. A forgalom kaotikus, irányjelzőt nem nagyon használnak, a kereszteződésben az aki mer, az nyer elve érvényesül. A közigazgatási központban csak kevés lerombolt házat látunk, a fejlődés az elmúlt évekhez képest látványos.

A nyugat-koszovói Peje felé vesszük az irányt. Az utak mentén mindenütt katonasírok, a sírkövekbe az elhunytak képét vésték. Megrázó látvány. Errefelé kétnyelvű táblákat már alig látni, a szerb feliratokat fekete festékkel fújták le. Itt hevesebb harcok folytak. Esni kezd. Egy hat éve lerombolt pravoszláv templom mellett hajtunk el; azt javasolják, ne fotózzam le, ezt is provokációnak vennék az albánok.

Pejében az albán római katolikus parókián szállunk meg. Minden a hazai standardnak megfelelő, még internetkávézó is van. A kávéházban rakiját iszogatunk, közben olasz katona jön, a golyószórót beállítja a sarokba, majd kedélyesen beszélgetni kezd a helyiekkel. Fotózni nem engedi magát, mint mondja: „Ezt tiltja a szabályzat.” Este a katolikus parókián Don Lorenzo atyával beszélgetünk. Elmondja, a koszovói albánok eredetileg mind katolikusok voltak, csak a török megszállás idején lettek muzulmánok. Jugoszláviában a kommunizmus alatt viszonylagos nyugalomban éltek, 1963-ban Koszovó megkapta az „autonóm tartomány” státuszát Szerbián belül. Gyorsan megindult a közigazgatás és az oktatás albanizálása. A nyolcvanas években az albánok már az önálló Koszovói Köztársaság létrehozását követelték. Válaszlépésként a szerbek 1989-ben bevezették a szükségállapotot, majd 1990 elején megjelent a szerb katonaság, és több tízezer rendőrt vezényeltek a tartományba. Az albán iskolákat bezárták, a közalkalmazottakat elbocsátották. Közben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) merényleteket hajtott végre a szerb civilek és a fegyveres erők tagjai ellen. A szerbek ezután szisztematikusan kezdték el kitelepíteni és irtani az albánokat, s ennek csak a NATO több hónapos katonai beavatkozása vetett véget. „A szerbek folyamatosan uszították egymás ellen a katolikus és a muzulmán albánokat – mondja Don Lorenzo. – Az 1999-es helyi mészárláskor a katolikusokat békén hagyták, hogy ezzel is szembefordítsák őket a sajátjaikkal. A város 24 óra alatt halott lett. Szerbek jelenleg nem élnek itt. Azért nem jöttek vissza, mert többségüknek vérben ázott a keze.” Az atya szerint most már csak azok a szerbek jöjjenek ide, „akiknek tiszta a kezük és a lelkiismeretük, illetve azok, akik Koszovót a hazájuknak tekintik. „Koszovó soha nem lesz újra Szerbia része – jegyzi meg. – Koszovó elveszett, csak nincs szerb politikus, aki ezt ki merné mondani. A jelenlegi helyzetben a megoldás az lenne, ha az albánok megfogadnák azt a bibliai idézetet, hogy amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd mással se!”

Ennyire egyszerű lenne Koszovó jövőbeli státuszának a rendezése? A szavak szintjén biztosan. De hogy mindezt hogyan lehet a mindennapokban megvalósítani, félek, azt egyelőre senki sem tudja megmondani. Az azonban biztos, a nagyhatalmaknak rövidesen meg kell találniuk a megoldást az itteni gondokra. Ha erre nem kerül sor, annak a következményei beláthatatlanok lesznek...