Jelentés a reményfutamról

MIKLÓSI PÉTER

Doktor úr, anyagilag Szlovákiában az állam szúnyogzsíron tartja az egészségügyet. Akad még nálunk igazgatókollégája, aki ilyen szívósan szembesül a kórházvezetés napi „kór-tanával”?

Csak Bártfán. Az ottani kórházigazgató tizenvalahány éve van a hivatalában. De nem versengünk egymással a makacs fáradhatatlanságban.

Rutinkérdés, ám megkerülhetetlen: mire emlékszik még a 2004. április 1-jén, távolról sem áprilisi tréfaként, itt örökölt gondokból?

Az első időszak nem volt sikertörténet. A tetemes adóssághegy mellett szétszórtan működtek a kórház saját ellátó egységei, a műszerezettség eléggé elavult volt. Eleinte ezért apró, de hatásos lépésekre törekedtünk. Például a legelső munkaértekezletet a takarító személyzettel tartottam, hogy megbeszéljük: ne csak tisztaság legyen mindenütt, lehetőleg száműzzük a bántóan tömény kórházillatot is. Hamarosan új alapokra sikerült helyezni a betegek hozzátartozóival való kapcsolattartást, illetve fokozatosan minden osztályon mind a személyi állomány, mind a betegellátáshoz szükséges műszerezettség javítását. Mindennek hol ötlettel, hol külső segítséggel megvoltak a maga pillanatai.

Néhány éve azt nyilatkozta, azért vállalta az igazgatói megbízatást, mert a régióért akart tenni valamit. Úgy érzi, sikerült legalább szakmailag egy betegbarát kórházat kialakítani?

Annyi biztos, hogy a szülészetünk kiemelten bababarát, amiről hivatalos tanúsítványunk is van. De a kórház valamennyi osztályán szemlátomást javítani tudtunk a betegeink napi ellátásához szükséges feltételeken. Akár „csak” azzal is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat svájci szervezetével együttműködve már több alkalommal kaptunk teljes felszereléssel és a páciens kényelmét növelő, elektromosan állítható kórházi ágyakat. Főként azonban a diagnosztikai és a műtéti műszerezettségünk javult látványosan, így nálunk is használatos az egyik legkorszerűbb sugárdózis-csökkentő CT-berendezés és sikeresen fejlődött az ultrahangos diagnosztikánk. Egy uniós pályázatnak köszönhetően tavaly világszínvonalú mammográfot sikerült napi munkarendbe állítanunk; országosan is kiváló rátákat mutatnak a magasan fejlett laporoszkópos eljárással végzett műtéteink, nem beszélve az új, korszerű ortopédiai műtőről, amely az elmúlt tíz év külön szakmai büszkesége. Persze, nemcsak az efféle örömködésből áll az élet, hiszen a napi üzemvitelnek nálunk is megvannak a jó pontjai, rossz pontjai, de legfőképpen a szigorúnál is fárasztóbb – többnyire gazdasági – szempontjai.

Apropó, szempontok! Hivatalba lépésének éppen tizedik évfordulójára vihar kerekedett a kórház körül: a megyei önkormányzat soros ülésének napirendjén, képviselői javaslatra, az igazgatótanács leváltása is szerepelt, noha az ön posztját, „ügyvezető” igazgatóként, ez nem érintette. A kezdeményezés ugyan megbukott, de a riporter mégiscsak pártharcokat sejt a dolog mögött. És ön?

Nézze, nekem már 2004-ben is a politikai múltnélküliség volt az egyik előnyöm. Ma sem vagyok tagja egyetlen pártnak sem. Úgy érzem, mind a mai napig sikeresen megőriztük a kórház apolitikus jellegét. Ebben eddig mindenki partner volt. A kérdés érdemi lényegének eldöntése a megyei közgyűlés dolga; én ügyvezető igazgatóként azon iparkodom, hogy lett/legyen szó orvosról, nővérkéről vagy igazgatóról – ki-ki ápoljon korrekt viszonyt mindenkivel, aki valami pozitívat hajlandó tenni a régió egészségügyi ellátásáért és a 120 ezres vonzáskörzetű járáskórházért. Itt nem politikáról, hanem a megnyugtató és eredményes betegellátásról szól a mindennapok taposómalma.

Így ama éleslövészet is csupán merő politikum, hogy a dunaszerdahelyi ispotály a csőd szélén áll és a bezárás veszélye fenyegeti?

A kórház bezárását emlegetni légből kapott riogatás. Egy ilyen döntésnek csak és kizárólag szakmai indokai lehetnek, ha azért például az egészségügyi biztosítás piacát tekintélyes fölénnyel uraló Általános Biztosító nem köt szerződést egy-egy kórházzal. Nálunk szó sincs az ilyesmiről. Arról már nem is szólva, hogy a szerdahelyi kórháznak és szakrendelőinek egy hirtelen krízishelyzetben is megvan a maga feladatköre. Persze, a gazdasági helyzetünk – jobbára rajtunk kívül álló jogszabályi és egyéb okokból – lehetne jobb is, de a lehetőségek határán így is stabil.

Régen ragozott panasz, hogy a megyei önkormányzatok által fenntartott kórházak a hazai egészségügy mostohagyerekei. Kevesebb pénzt kapnak, mint az állami betegellátó intézmények. Van-e már elmozdulás az igazságosság felé?

Van, bár bőven lenne mit bepótolni az államilag fenntartott kórházakkal szemben. Sőt, más régiók rangsorban velünk azonos méltóságú intézményeivel szemben is. Amikor például a szülészetünk és az újszülöttosztályunk a legátfogóbb s legobjektívebb szlovákiai értékelési rendszerben az ötödik helyet kapta, a biztosítók nekünk megszabott díjazási árai nem éppen ezt a rangfokozatot tükrözték...

Mennyiben nehezíti az intézmény üzemeltetését, hogy a falai között magánrendelők is működnek, amiből nyilván bérlemény származik. De nem elég ahhoz, hogy az épület felújítható legyen, pedig van az már ötvennél is több éves!

Kórházunk nagy gondja mindig az energiaveszteség, az ebből adódó energiaköltség volt. És bár a bérleti díjaink előnyösek voltak, a járulékos rezsiköltségek számos magánrendelő orvosát elriasztották tőlünk. Ennek következménye, hogy a betegnek, a városban szétszóródott magánrendelőket keresgélve, manapság iránytűt kell szerelnie a cipőjére. Ez ellentétes a rendelőintézetek alapvető küldetésével, hogy a páciens az ellátás zömét egy helyen kapja meg mindabból, amire a közegészségügyi ellátásból fakadóan a betegbiztosítási kártyájával jogosult. Ugyanakkor a kórháznak szintén érdeke, hogy önfenntartásának költségeit lehetőleg több forrásból szerezze meg, több pilléren nyugvó bevételrendszere legyen. Különösen annak tudatában, hogy meglévő saját szakrendelőink többségének nincs a közelben alternatívája, ahogy a régióban nincs másutt fekvőbeteg-ellátás sem.

A hosszabb-rövidebb ideig ágyhoz kötött páciensek mire panaszkodnak a leggyakrabban?

Már évekkel ezelőtt bevezettük, hogy ők kétnyelvű kérdőíveken összegezhetik nálunk szerzett tapasztalataikat. Gondolom nyilvánvaló, hogy a legtöbb panasz az étkezést illeti. De hát egy kórházban azért még sincs ízes házi koszt, ellenkezőleg, a betegek nagyrészt rendeltetésszerűen diétára vannak fogva. Más kérdés és jogos a bírálat, ha az eleve szerényebb kórházi ebédet esetleg hidegen tálalták. Itt jegyzem meg, hogy nyelvhasználat dolgában a hivatalos egészségügyi dokumentációban nincs pardon, de az intézmény tájékozató feliratai kétnyelvűek, elvégre pácienseink többsége magyar anyanyelvű. Orvosaink is a beteg számára természetesebb nyelven társalognak a pácienseinkkel, ezért külön tisztelet azoknak, akik orvosi praxisukban nálunk szerezték meg magyarnyelv-tudásukat. És váltakozó sikerrel ugyan, de céltudatosan törekszünk arra is, hogy a régiónkból származó fiatal orvosoknak itt adjunk állást, hiszen akik itt születtek, itt nőttek föl, azoknak illenék az itteni betegeket gondozni.

Igazgató úr, társalgásunk fabatkát sem érne, ha nem kérdeznék rá kereken: mit jelentsen a kórház fizetett parkolója körül kialakult zűr?

Tény, hogy ez igazgatói ténykedésem egy kerek évtizedének legjobban medializált mozzanata és indulatokat gerjesztő csatározások témája. Inkább azt kellene tisztázni, hogy Szlovákiában a hányadik kórházként vezettük be mi is a parkolási díjat. Magyarán: sok más helyen csöndben, felhajtás nélkül, régen bevezették már. Eddig nálunk az volt a gond, hogy a kórház körül csak kaotikus viszonyok között vagy egyáltalában nem lehetett parkolni. Most a fordítottja a bökkenő, bár egyre emelkedik a parkolóhelyeket kihasználók száma; alternatívaként pedig a kórház mögött továbbra is ingyen lehet letenni az autót.

Noha egy kórházigazgató nyilván mindig nyakig ül a gondokban, mégis mi az, ami jelenleg a leginkább nyomasztja?

Maradjunk annyiban, hogy az elmúlt idők, évek során akadt néhány ember, akiben csalódtam, de ez legyen az ő lelkiismeretük dolga.

Ön sebész, elsősorban baleseti sebész. Ügyelni is szokott még?

Látja, ha ez nem nyomaszt is, de okvetlenül a szívfájdalmam, hogy tényleg csak ügyeletekre futja már az időmből. Kezdeti elszántságom szerint délelőttönként is műteni akartam, de úgy képtelenség operálni, hogy az ember az órát figyelje közben, mert másfél óra múlva már másutt, egy értekezleten kell lennie...