„Itt küzdtenek a honért”

E mágikus, 1111-es szám bizonnyal csemege lenne a numerológusok számára, ennél azonban érdekesebb a tény, hogy sokáig milyen bizonytalanság és mennyi vita övezte a honfoglalás datálását és lefolyását. S hogy ma is eltérnek a történészi vélemények.

A honfoglalás időpontjának tisztázására a magyar kormány 1882 októberében felkérte a Magyar Tudományos Akadémiát, amelynek történelmi bizottsága megállapította, hogy 900-ra befejeződött a magyar államalapítás. Ám a kezdetet minden történész más évre tette. A honfoglalás Bottka Tivadar szerint 884 előtt, Szabó Károly szerint 889-ben, Pauler Gyula véleménye szerint 895-ben kezdődött, Salamon Ferenc szerint 897-ben. A kormány végül Pauler nézetét fogadta el, ám mégis 1896-ot tűzte ki a millennium megünneplésére, amit törvénybe is iktatott. Ennek szervezési és politikai okai voltak.

Kik vagyunk, honnan jöttünk?

A történészek azóta sok tényt tisztáztak, ám sok kérdésben tovább folyik a vita. Leszámítva a botcsinálta historikusok rózsaszín képzelgéseit, a hun–magyar rokonság, sőt azonosság megszépítő meséjét, olyan komoly nézetek is vita tárgyát képezik, mint például László Gyula kettős honfoglalásának elmélete. A nézeteltérések abból adódnak, hogy más szempontok érvényesülnek a nyelvészek, a régészek, a néprajzkutatók, a korabeli, külföldi történetírók által ránk maradt és a több évszázaddal később született forrásmunkák megítélésében. A krónikákat nem lehet pontos forrásként kezelni, mert több évszázad múlva készültek, valóságalapjuk olykor megkérdőjelezhető. Különösen érvényes ez P. mesterre, III. Béla király Anonymusként elhíresült névtelen jegyzőjére, akit két évszázados vita után sikerült beazonosítani (Péter mester óbudai prépostról van szó), s aki 1200 körül írt művében, francia példát követve, hamisítatlan gesztát alkotott, vagyis regényes történetet. Másrészt a szerzőik aktuálpolitikai szempontokat vegyítettek műveikbe (egy-egy uralkodó családfája, korai nemesség érdekei stb.).

A magyarok neve

A kései, több évszázad múltán született leírásoktól megbízhatóbbak a külföldi kútfők (Priszkosz rétor, Bíborbanszületett Konstantin, Bölcs Leó, Ibn Ruszta stb.) korabeli feljegyzései, bár olykor ezek is nehezen kibogozhatók, hiszen nemcsak neveket, egész népeket kevernek. A magyarokat hol szkíta, hol türk névvel, hol onogur, hol más gyűjtőfogalommal illetik. A magyer név eredetileg a vezértörzs neve volt, melyet az egész magyarság átvett. Ennek később Megyer változata vált ismertté. A név török hatást mutat (a törökben az utolsó szótagon van a hangsúly, így a magyer-ban az első szótag hasonult). A törzsszövetség neve Hétmagyar volt. A kazárok madzsgarnak nevezték őseinket, ezt vették át az arab források is. A szlávok a bolgár–török onogur név alapján onogurnak majd ongurnak és ungrinak nevezték a magyarokat, és Róna-Tas András szerint a szláv elnevezés alapján terjedt el a magyarság Ungar, Hungarus neve. A bizánciak türköt, egyes arab források baskírt emlegetnek. Ez megnehezíti a források értelmezését.

Az őshaza és az új haza

Évszázadokig dúlt a vita, honnan ered a magyarság. A finnugor rokonságot egyesek túl alantasnak tartották, és el sem tudták képzelni a halszagú, jámbor nép aksziómáját. Sokkal rangosabbnak tűnt a harcos, erős népről alkotott kép és a türk eredet. A két nézetet a nyelvészek igyekeznek „összebékíteni”, hiszen egyik rokonság nem zárja ki a másikat. Egy azonban bizonyosnak tűnik: elődeink őshazája az Urál lábánál volt, s több évszázad népmozgásai során érkeztünk mai hazánkba, a Kárpát-medencébe. Az ugor közösségből kivált magyarság a Krisztus előtti évezredben a Volga és az Urál közti területen élt, ahol fokozatosan tért át a nomád életmódra. 600 körül költözött át az Azovi-tenger partvidékére, ahol kapcsolatba került a kazárokkal, de nem olvadt be a nagy, soketnikumú birodalomba. Ekkori hazájukat Levédiának nevezik. A 7. század végén a magyarok bevonultak a bolgárok helyére, a Dnyeper vidékére, s birodalmuk egészen az Al-Dunáig terjedt. Ez volt a közismert Etelköz. Az etelközi magyarság hadai több ízben is jártak a Kárpát-medencében, így később nem ismeretlen területre jöttek. Beköltözésüket egyrészt a kényszerűség váltotta ki, másrészt tudták, hogy itt termékeny, de jórészt lakatlan területeket találnak.

894-ben a magyarok két háborút viseltek: Szvatopluk szövetségében a frankok, illetve a bizánciakkal a bolgárok ellen. Győztes hadjáratuk közben azonban Etelközbe betörtek a besenyők, és nagy pusztítást végeztek az otthon maradt törzsekben. Lényegében ez indította el a Kárpát-medencébe való bevonulást, a honfoglalást.

Kettős honfoglalás

A kettős honfoglalás elmélete László Gyula nevéhez kapcsolódik. (Érdekes módon Györffy György is ezt vallotta sokáig, majd elfordult tőle.) Az elmélet szerint a magyarság két lépcsőben szállta meg a Kárpát-medencét. Az első foglalás 670 körül történt (a griffes-indás motívumok igazolják), amit egy finnugor nyelvű népcsoport hajtott végre, míg a második szakasz a 9. század végi bejövetel volt, amikor Árpád vezetésével török népesség érkezett. E két népcsoport alkotja a mai magyar népet. László Gyula elméletét több krónika igazolja. Anonymus gesztájában azt írja, hogy előbb a hunok – a magyarok rokonai – jöttek be, majd a magyarok. Az orosz Nestor krónika is kettős honfoglalásról ír, amely szerint előbb fekete, majd fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. A kettős honfoglalást régészeti leletek is alátámasztják. A 7. század második felében változás áll be az avar díszítésekben: megjelenik a griffes-indás díszítés, amely a honfoglaló magyarság kultúráját is jellemezte. Ezt támasztja alá a nagyszentmiklósi aranylelet is, amely avar kori, de találtak rovásírást is abból a korból, amelynek van magyar olvasata. Eszerint a magyarok és az avarok rokonok voltak. A legerősebb érv mégis az, hogy a magyar és avar települések nem fedték, hanem mozaikszerűen kiegészítették egymást (ezt a temetők bizonyítják), vagyis a később érkezők nem pusztították el a korábban itt élőket, mivel rokonaik voltak.

Az elméletet cáfoló régészek azzal érvelnek, hogy a griffes-indás motívum a legtöbb nomád népre jellemző volt. A békés bevonulást pedig azzal magyarázzák, hogy a Kárpát-medence akkoriban gyéren lakott terület volt, mert Nagy Károly a 8. században kiirtotta az avarok nagy részét. A terület nagy része bolgár gyepű volt, a dunántúli rész keleti-frank, részben a Morva Fejedelemség peremterülete volt. Az érkező magyaroknak tehát úgymond nem kellett véres harcokat vívniuk a foglalásnál.

Az „uruszág” lakói

A 895-ös honfoglalással bejövő magyarok számát 200–400 ezerre becsülik. Hét törzsük volt: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, illetve volt egy nyolcadik, kabar törzs is velük. A központi törzs, a Megyer a mai Csepel-sziget területén vert tanyát. A társadalom differenciált volt, és három rétegre oszlott. A legfelső réteget alkották az „urak”. Ők voltak a törzsfők, akik saját szállásterülettel rendelkeztek, melynek neve „uruszág” volt (innen ered az ország név). A következő réteget a nemzetségfők, a bők alkották (innen a bőség szavunk), a harmadik réteget pedig az ínek (mai szavunk: ínség). Ők sem voltak azonban kifejezetten szegények; a szabad közrendű népet nevezték így. Külön csoportot alkottak a szabad népek, mint a székelyek, vagy a határőr besenyők. A honfoglalókkal rabszolgák is voltak, számuk azonban elenyésző. Egy évszázadig tartott, míg belakták az egész medencét, és a leigázott népekkel kiegészülve – akiket vad hírük dacára nem mészároltak le – alapját alkották Szent István királyságának. Amúgy az ember nem érti, miért nem lehet genetikai vizsgálattal kibogozni és tisztázni a honfoglalás körüli kérdéseket, hiszen a régészek ez ideig több mint 400 csontvázat találtak.