Gondolatok a Duna jövőjéről a bősi vízerőmű árnyékában

Noha jó lenne elhinni, hogy az idő mindenre gyógyír, e mozzanat, illetve a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítése (vagy éppen meg nem építése) esetében ez az állítás valahogy nem állja meg a helyét. Az elmúlt húsz évben túl sok víz folyt le – pontosabban félre – a Dunán ahhoz, hogy Magyarország és Szlovákia között kielégítőnek nevezhető megállapodás születhessen. A vízlépcső-ügy aktája 1977. szeptember 16. óta, amikor a szocialista Csehszlovákia és Magyarország vezetői aláírták a vízmű megépítéséről szóló szerződést, több, mint harmincezer oldalnyira dagadt; ez a hágai Nemzetközi Bíróság 1997-ben meghozott, inkább salamoninak, semmint a gyakorlatban végrehajthatónak tekinthető döntését éppúgy magában foglalja, mint azokat a hatástanulmányokat, amelyek, sajnos, túl későn láttak napvilágot. Bel- és külpolitikai érdekek, az energetikai lobbi térhódítása, illetve környezetvédelmi szempontok teszik érdekes, egyszersmind tanulságos olvasmánnyá ezt a máig lezáratlan aktát.

HoltpontonHa történeti sorrendben próbáljuk áttekinteni Bős– Nagymaros ügyét, a szálakat az ötvenes évek elejére vezethetjük vissza. Magyarország és Csehszlovákia vezetői ekkor értették meg, hogy az „erőltetett menetben” fejlesztett iparnak egyre több villanyáramra lesz szüksége, ezért megkezdték a tárgyalásokat a dunai erőmű megépítéséről, majd 1977-ben a közös szándékot szerződésben rögzítették. Magyarországon már az 1980-as években erőteljes tiltakozást váltott ki a gátrendszer megépítése; 1983-ban például a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöksége javasolta a munkálatok felfüggesztését, mivel a projekt megvalósítását megelőzően nem készült átfogó környezeti hatástanulmány. A magyar kormány erre a lépésre 1989 októberében szánta el magát, majd 1991-ben leállította a nagymarosi munkálatokat; a dunakiliti tározó ekkor már készen állt. A csehszlovák hatóságok erre azzal reagáltak, hogy 1991 júliusában bejelentették: megépítik az úgynevezett C-variánst, ami valójában a folyó egyoldalú elterelését jelentette. Ez 1992. október 23-án a gyakorlatban is megkezdődött, miközben Magyarországon – annak ellenére, hogy a szakemberek és a laikusok számára is teljesen egyértelmű volt, hogy a csehszlovák fél nem áll el szándékától – néhányan mindvégig azt hirdették: Csehszlovákia csak fenyegetőzik. 1993 és 1994 a keresetek és ellenkeresetek beadásáról szólt a hágai Nemzetközi Bíróságra, majd 1995 áprilisában köztes megállapodás született az időközben „szárazra került” mellékágrendszerben keletkezett károk enyhítéséről. A nemzetközi testület 1997. szeptember 25-én hirdetett ítéletet, amelyben egyebek mellett leszögezte: „a feleknek megfelelő megoldást kell találniuk a Duna medrébe és a folyó mellékágaiba engedett víz mennyiségét tekintve”. Mivel ilyet az időközben hatalomra került és távozott kormányok egyike sem talált, az ítélethirdetés óta eltelt másfél évtized leginkább kormányhatározatok megfogalmazásáról, illetve a közös Stratégiai Környezeti Vizsgálat előkészítéséről, megvalósíthatósági tanulmány kidolgozásáról szólt. Nézőpont kérdéseMindezek fényében kitűnik, hogy a kerek évforduló nem egyformán ad okot ünneplésre a Duna innenső és túlsó partján. A szlovák oldalon jelenleg öt erőmű termeli az áramot a Duna elterelt, a körtvélyesi tározó és a felvízcsatorna falai közé szorított, mintegy 49 millió köbméternyi vizéből; a bősi átlagosan 2158,557, a szintén bősi S VII-es 3,552, a mosoni 5,492, a dunacsúnyi 145,726, míg a tavaly üzembe helyezett doborgazi törpe vízerőmű 11,8 gigawattóra áramot állít elő évente, ami a jelenlegi piaci árakat tekintve nagyjából 231 millió euróért, „régi pénzben” kifejezve közel hétmilliárd szlovák koronáért értékesíthető. Bár a felsorolt erőműveket üzemeltető Szlovák Villamos Művek Rt. (Slovenské elektrárne a. s.) részvényeinek csupán 34 százaléka van állami tulajdonban, teljesen érthető és jogos, hogy a napokban Pozsonyban Ivan Gašparovič államfő védnöksége alatt szakmai konferencia kezdődött a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer húsz évéről, hogy Peter Žiga környezetvédelmi tárcavezető a témába vágó fotókiállítást nyitott meg, e sorok megjelenése napján pedig a szlovák kormány kihelyezett ülést tart a bősi erőmű területén. A sokak által csak bősi víziszörnyként emlegetett létesítmény ugyanis nem „szimpla” vízgazdálkodási és energetikai komplexum – a (cseh)szlovák építőipar műremeke, a zsilipkamrák irányítótornyának talapzatán elhelyezett márványtábla tanúsága szerint pedig a nemzettudat fontos alappillére is. Ha a felvízcsatorna tövében és túloldalán élőket kérdeznék, leginkább állandó napi probléma, amelyet meg kell kerülniük, amely miatt sosem lesz vezetékes gázuk, amely miatt negyvenfilléres négyzetméterenkénti áron kellett megválniuk földjeiktől (a Duna bal partjának Dunacsúny és Helemba közötti, több mint százötven kilométer hosszú szakaszán ez mintegy ötezer hektárnyi területet érintett), amely miatt a térségbeli falvak évente több tízezer euróra rúgó ingatlanadótól esnek el. Amely miatt a szigetközi civileknek húsz év elteltével is azért kell harcolniuk, hogy legyen végre víz a Duna öreg medrében. Menteni a menthetőt1992 októberét követően a folyam magyarországi ágrendszeréből szinte teljesen eltűnt a víz. Mosonmagyaróvári erdészeket idézve azok a helyek, amelyek korábban csak csónakkal voltak járhatók, néhány hét leforgása alatt meglábalhatóvá váltak. A hullámtér állapota csak azt követően javult, hogy 1995 májusában Dunakilitinél, az 1843. folyamkilométer-szelvényben megépítették és üzembe helyezték a fenékküszöböt. A Szigetköz, illetve a Mosoni-Duna győri szakaszának további vízpótlását javítandó, a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület és a Kisalföld című napilap az elterelés huszadik évfordulójára „Vizet a Dunába” elnevezéssel új kezdeményezéssel állt elő.„Néhány hét leforgása alatt hetvenegy ezernél több érvényes aláírást gyűjtöttünk össze annak érdekében, hogy az Országgyűlés napirendre tűzze a probléma megvitatását – közölte Tóásó Gyula, a SZITE elnöke. – Egyben kértük a parlament az Országgyűlés Fenntartható fejlődés bizottságát, hogy kihelyezett ülésén Dunakilitiben tárgyalja meg javaslatunkat. Erre október 9-én került sor, a testület támogatta kezdeményezésünket.”A természetvédelmi egyesület szerint tartós megoldást az jelentene, ha az Öreg-Duna, illetve a szigetközi és a szlovákiai hullámterek vízszintjét sikerülne azonos magasságba emelni. A gyakorlat időközben igazolta, hogy ha a szlovák féllel sikerülne is az eddiginél kedvezőbb vízmegosztásban megállapodni, az Öreg-Duna medrébe jutó vízmennyiség növelésével ez aligha volna elérhető. Széles körű társadalmi részvétellel, szlovák és magyar szakemberek, valamint a civil szféra bevonásával 2006-ban elkészült egy javaslat a helyzet javítására, amely határozottabb beavatkozást javasol: három, nyitható hajózsilippel és hallépcsővel ellátott fenékgát megépítését. „A műtárgyak Dunakiliti alatt, egymástól megközelítőleg tíz kilométeres távolságban épülnének meg Doborgazsziget, Dunaremete és Ásványráró térségében. Az Országgyűlésnek december 10-ig kell meghoznia döntését; bízunk abban, hogy húsz év után végre előbbre mozdulhat az ügy” – tette hozzá Tóásó Gyula. Tervek, elképzelésekNagy terveknek a Duna két oldalán található falvak nincsenek híján, és jellemzően az idegenforgalom fejlesztését tartják járható útnak. Bős határában, az Öreg-Duna mellett már épül a hajókikötő, amely a két ország közötti kerékpáros és személyforgalmat szolgálja majd. Dunakiliti is a kishajóforgalom beindítását tervezi, Ásványráró pedig idegenforgalmi létesítményeket építene. A Kis-Csallóköz falvaiban is egyre több olyan kezdeményezés lát napvilágot, amely a Duna-táj értékeinek bemutatását, a falusi turizmus fejlesztését célozza. A természet- és tájvédelmi értékek megóvása és rehabilitációja érdekében a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület kezdeményezésére a Phare 2002 program támogatásával megvalósíthatósági tanulmány készült a közös szlovák–magyar nemzeti park kialakíthatóságáról a Szigetköz és a Csallóköz területén. Korábban pedig napvilágot látott egy olyan, a Duna Kör által készített tanulmány is, amely a folyó Doborgaz és Szap közötti szakaszának meanderesítésének, új főmeder kialakításának lehetőségét vázolta fel. A civilek és a szakma természetesen tisztában van azzal, hogy a Duna „ügyének” rendezése elsősorban politikai akarat kérdése, abból pedig az elmúlt évtizedekben nem túl sok mutatkozott. Így kérdéses, hogy e kezdeményezések mennyire érnek célt.