Gandhi utódjai?

Ők hatan, ott Pozsonyban, a kormányhivatal előtt már tizedik napja éhségsztrájkolnak. Hogy mi lesz akkor, mikorra az írás megjelenik, még nem tudni. Kopottas, jobb időket is megélt sátraik augusztus 9-én még ott álltak Pozsonyban, a kormányhivatal előtt. Lábukon a több mint 400 kilométernyi út sebei. Meg-megálltak előttük az érdeklődők, ki együtt érezve, ki pocskondiázva, ki értetlenül bámulva ezt a maroknyi csapatot. Nem politikusok ők, nehezen fogalmazzák meg a problémákat, nem ismerik a hivatalok bikkfanyelvét és huncutságait, nem tudnak a sorok között olvasni. Hosszú, majd egy hónapos útjuk során közel kétszáz kilométeren át figyelemmel tudtam kísérni életüket. Valami hihetetlen elszántság, mély emberi érzés sugárzott róluk. Sokáig azon gondolkodtam, hol olvastam egyáltalán ehhez hasonló emberi megnyilvánulásról. Amikor valaki nem csupán magáért, hanem minden, hasonló helyzetben lévő társáért próbál tenni valamit.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt Indiában élt Mahatma Gandhi. Az ő egykori csendes ellenállására, békés eszközökkel való tiltakozására emlékeztet ez a maroknyi éhségsztrájkoló. Hogy mi ellen is tiltakoznak? A nyomor, a rossz szociális politika, a hátrányos megkülönböztetés, az elmaradott régiókba egyre inkább begyűrűző nyomor ellen. Nem csapódtak politikai pártokhoz, nem adták el magukat senkinek, csak mentek, beszélgettek az emberekkel, gyűjtötték a panaszt. Hogy minimálbérért kínlódik az alkalmazottak jó része, hogy életveszélyes körülmények között kell olykor dolgozni. Hogy a munkanélküliek számára nincs más kiút, mint lehajtott fejjel hetente bejárni, és bizonyítani, még mindig nem találtak munkát. Mert hol is találnának? E vidéken ugyan hol? Az utak elkerülik a tájat, a nagyberuházások számára ez a vidék soha nem lesz elfogadható. Talán majd egyszer, talán tíz vagy húsz év múlva kapunk gyorsforgalmi utat, de a betonlobbinak most éppen a völgyeken átívelő viaduktok állami finanszírozása a kapós. Addig? Addig nem jön ide semmi és senki. Addig marad a nyári alkalmi munka, ha akad valahol. Marad a téli falopás, marad a guberálás, marad a sötét és hideg nyomortanya. Maradnak a tanulatlan gyerekekből lett, csalódott és tehetetlenül vergődő, csak segédmunkásnak, csak trógernek jó felnőttek. A szürkeállomány jó tíz éve szökik a vidékről. Inkább elmennek bébicsősznek, kertésznek, lovászlegénynek, vagy narancsot, szőlőt szedni, és menet közben világot látni, nyelvet tanulni. Csalogassuk vissza őket? Mit ígérhet az ember egy mai pályakezdőnek? Tízezer koronát, amiből vagy lakást fizet, vagy eszik, vagy... A Gandhi-féle csendes tiltakozás mai megtestesítői, a Szepsiből Pozsonyig az országon gyalog végigvándorló csapat éhezik. Tíz nap után már nehéz volt állni, nehéz mozogni, nehéz beszélni, minden nehéz. Telefonon beszélünk néha esténként. Arról, hogy a szemét szőnyeg alá seprése nem takarítás, arról, hogy az ország vezetői közül néhányan rájuk se bagóztak tíz napig, arról, hogy pontosan tudták, ki akarják majd fárasztani őket. Gandhi mögé százezrek álltak. Ez a csapat azt mondta, a végsőkig elmegy, ha pedig meghalnának, lesz, aki a helyükre áll.

Mennyit is költöttünk az országkép javítására?