Fazékkal, fakanállal felszerelkezve jöttek Marosvásárhelyről

Galánta. „Otthon hétszáz lejt kerestünk a varrodában, ami ugye nem sok, mert a minimálbér hatszáz lej. Itt meg kaptunk hatezer koronát úgy, hogy nem is dolgoztuk végig az egész hónapot. És a koronának majdnem ugyanaz az árfolyama, mint a lejnek. Igaz, amikor leszerződtünk, ígértek 10-11 ezer koronát egy hónapra, de mindenféle levonások vannak, a szállásra is levonnak valamit, meg a munkaközvetítő ügynökség is biztosan jócskán leveszi a magáét. Azért elég jól kijövünk, itt az euró olcsóbb, mint nálunk, úgyhogy inkább euróban visszük haza a fizetést, ezen is nyerünk valamit” – számolgat Albert Ilona, aki a barátnőjével, Keresztély Tündével együtt idén februárban jött Marosvásárhelyről Galántára dolgozni. A Jasplastik gyárban végeznek szalagmunkát, a közeli Samsungban készülő tévéképernyőkhöz gyártott előlapokat ellenőrzik.

A munkásszállóval elégedettek, tisztaság van, egy háromágyas szobán osztoznak ketten. Igaz, a házirend nagyon szigorú, a lakókon kívül senkit sem engednek fel a szobákba, még a közeli rokonokat sem. „Az a legnagyobb bajunk, hogy nincs hűtőszekrény – panaszolja Tünde – magunknak kellene szerezni, de újat nem tudunk venni, nincs miből. Talán ha akadna valamilyen használt, olcsón, azt meg is vennénk. ĺgérték a szálláson, hogy majd lesz hűtőnk, mi meg megmondtuk, ha nem lesz, akkor nem maradunk itt.” A hűtő központi kérdés Ilona és Tünde életében: a munkahelyükön nincs üzemi koszt, ha meleg ételre vágynak, a munkásszálló közös konyhájában főznek maguknak. Konyhai eszközökben nem szenvednek hiányt. Mielőtt Galántára jöttek, kérdezősködtek, milyenek a körülmények, hogyan lehet főzni, és eleve edényekkel, fazékkal, fakanállal, tányérokkal felszerelkezve érkeztek.

Tündéék eddig nem tapasztalták, hogy nem látnák őket szívesen a helybeliek. Igaz, a szlovák nyelvből semmit nem értenek, és Ilona szerint szlovákul soha nem fognak megtanulni, az itteni magyarokkal viszont nagyon jól megértik egymást. „Megkérdezték tőlünk, hová valósiak vagyunk, hogy ilyen szépen beszélünk magyarul, mi meg azt mondtuk, hogy erdélyiek vagyunk. Tehát nem romániaiak, hanem erdélyiek – hangsúlyozza Ilona. – Az itteniek nagyon furcsán beszélnek, pedig magyarok ők is. Azt mondja nekem az egyik munkatársam, hogy: gyűsz? Csak hallgattam, hogy mit mond, azt gondoltam gyűszűről beszél, aztán intett, hogy menjek. Ja, azt akarod mondani, hogy jössz? Akkor miért nem azt mondod?”

Ilona és Tünde először próbálkoznak külföldi munkavállalással. Mintegy harmincan jöttek egyszerre Marosvásárhelyről, a szlovákiai munkára újsághirdetés alapján jelentkeztek. A Jasplastikban nyolcan kaptak munkát, a többiek a diószegi Koam és a DonJing cégnél dolgoznak. Tünde és Ilona a többiekkel nem nagyon vannak kapcsolatban, de ők ketten nagyon összetartanak. Tünde még hajadon, őt a barátja várja vissza Vásárhelyre. Ilona elvált, van egy 13 éves fia, aki a nagymamájával maradt otthon, és nagyon nehezen szokott hozzá, hogy az édesanyja ilyen messzire ment. Telefonon naponta beszélnek, és nagy volt az öröm, amikor húsvétkor újra láthatták egymást. Arra is rákérdeztem, mit szólnának ahhoz, ha felajánlanák nekik: húsz vagy harminc évre biztosítva van itt a munkájuk, kapnak bérlakást, költözzenek ide családostul. A két nő szinte egyszerre vágja rá a választ: „Azt sose tennénk! Nekünk az otthonunk Vásárhely, azt a gyönyörű várost sosem tudnánk elhagyni.” Kérdem, mire költik majd a keresetüket. „Nagyon sok mindenre kell a pénz, de a legelső az lesz, hogy síremléket állíttatok az édesapámnak” – válaszolja Ilona. Tündének prózaibb tervei vannak: „Egy autót vennék, ha sikerül annyit összegyűjteni.”