Fába rótt harmincöt év

Harmincöt év egy emberöltőnyi idő; elegendő ahhoz, hogy az ember megtalálja saját stílusát, kifejezőeszközeit, de kevés ahhoz, hogy maradéktalanul megvalósítsa elképzeléseit. Sok mindent meg kell még faragnom, de a mennyiség helyett a minőségre figyelek. Az idő így viszonylagossá válik; az alkotás „magában hordja”, hogy mennyi időt fog elvenni az ember életéből.

Milyen kútfőre lelt Gömörben, amikor tizenévesen fafaragásra adta a fejét?

Népi képzőművészetünk kincsestára kimeríthetetlen, és minden tájegységnek megvannak a sajátosságai; ugyanakkor ismernünk kell a Kárpát-medence egyetemes szimbólumait is. Figyelni kell és látni a népi díszítőművészet elemeit magunk körül, melyekből faluhelyen a huszadik század második felében is sok megmaradt még. A másik oldalon elengedhetetlen a tudatos önképzés, ami abból fakad, hogy az ember mindig tökéletesebb munkát szeretne kiadni a kezéből.

Első alkotásait a parasztvilág, illetve a magyar történelem ihlette...

ĺgy igaz, kezdetben parasztportrékat faragtam, majd nemzeti hőseinkre emlékezve elkészítettem II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk, Dózsa György, majd a tizenhárom aradi vértanú portréját. A nagyobb lélegzetvételű munkáim közül kiemelném a rozsnyói Bányászati Múzeumban elhelyezett plasztikát vagy a svedléri oltárképet, amelyet hársfába faragtam.

A rendszerváltást megelőző években Ön a gombaszögi nyári népművészeti táborok egyik állandó résztvevője volt.

A Csemadok rendezte gombaszögi táborok kiváló lehetőséget nyújtottak arra, hogy a magunkfajta népi képzőművészek – vagy iparosok, ha úgy tetszik – tapasztalatot cseréljenek. Ezenfelül persze volt más küldetése is, amelyről ma, több mint másfél évtizeddel a kommunizmus bukása után úgy szokás beszélni, mint megtartó erőről. Tény, hogy magam voltam ott fafaragó, így biztos, hogy nem csak az ügy szakmai része vonzott...

A rendszer megbukott, majd megnyíltak a határok és a piac. Miképp hatott ez a népi képző- és iparművészetre?

A rendszerváltást követően Rozsnyón megnyitottam a magyar könyvesboltot, a Krajcárt. Sok száz, sőt ezer kilométert „futottam” hetente, hogy az olvasóközönséghez eljuttassam a könyvújdonságokat, hetilapokat, magazinokat. Mindamellett persze nem feledkeztem meg a fafaragásról sem, sőt, a megfelelő emberekre akadva új területekre merészkedhettem. Szakal Ferenccel, Baffi Lajossal és Lükő Péterrel társulva ma már nagyobb lélegzetvételű munkákat is vállalunk; mi készítettük el például a szepsi és a füleki templom belső részét, a szószékeket és a padokat is beleértve, de készítünk egyedi tervezésű és kivitelezésű bútorokat is.

Ez volna tehát az alkotásnak az a kommersz része, amely eltartja a másikat, mely tényleg időtálló értékeket teremt?

Nem hiszem, hogy jó ez a kategorizálás, mert amit a társaimmal csinálunk, nem nevezhető tömeggyártásnak. Az általunk készített bútorok egyediek, ami a szó legszorosabb értelmében azt jelenti, hogy csak egy van belőlük. Még egyszer nem készítünk bútort ugyanazon rajz, terv alapján. Meggyőződésem, hogy kommersz téren is lehet egyedit alkotni; más dolog, hogy stílusjegyeink, motívumaink alapján a megrendelők már felismerik a kezünk munkáját.

A Felvidéken, sőt a Kárpát-medencében főképp a kopjafák alapján „azonosítják” Önt.

Nos, a kopjafa... Igazából nem is kopjafákat faragok, mert azok komoly üzeneteket, „olvasnivalót” hordoznak. Használjuk inkább a szimbolikus emlékoszlop kifejezést. Ezek a kilencvenes években, illetve az ezredfordulón élték reneszánszukat, amikor egyszerre rádöbbentünk: szükségünk van arra, hogy a számunkra fontos helyeket, illetve időpontokat a történelem forgatagában megjelöljük. Tényleg nem tudom megmondani, hány ilyen emlékoszlopot faragtam meg a társaimmal különféle évfordulók, falunapok, jeles személyiségek tiszteletére, emlékére... Azt hiszem, e téren is „stílust teremtettünk”, ha szabad így fogalmaznom, mi a fát ugyanis más anyagokkal, leggyakrabban vassal vagy kővel kombináljuk. Egyrészt az esztétikum végett, másrészt meg, hogy időtálló legyen.

Ön még autodidakta módon tanulta a fafaragást; ez játszott közre abban, hogy részt vállalt az „utánpótlás” képzésében?

Igen, hiszen mit ér az olyan tudás, amelyet nem örökítünk át az utókorra, és elvész? Az elmúlt egy évtizedben tíz-tizenöt, a rozsnyói magyar tannyelvű alapiskolából kikerült gyerek sajátíthatta el nálam a szakma fogásait; így talán nem hiába bízom abban, hogy a „szakma” már nem vész el, hanem tovább él.

Ennek olyan „küldetéstudat-íze” van...

Nem tagadom, Baffi Lajos barátommal gyakran morfondírozunk afölött, miért jó, hogy visszahozzuk ide, Gömörbe, a fafaragást. Hát egyrészt azért, mert a falusi ember életében mindig fontos szerepe volt a szépnek, az esztétikumnak; ezek elvesztésével jóval szegényebbek lettünk. Másrészt megélhetést adunk néhány embernek – például azoknak a gyerekeknek, akik nálunk tanultak. Hogy messzebbre menjek: bízom abban, hogy nem csak kenyeret adok a kezükbe, hanem olyan többletet is, amellyel bátran nekivághatnak a világnak, tudva, hogy építhetnek tudásukra. Nem utolsósorban pedig – bár ez közhelynek tűnik, de mindenképp igaz –, kötelességünk, hogy a jövő számára megmentsük a múltat.