Erdély csendes visszafoglalása

Persze marad a piros–sárga–kék román zászló – minden lehetséges és lehetetlen helyenSomogyi Tibor felvételeMíg Magyarországon 250– 280 Ft egy liter 98-as oktánszámú benzin, Romániában 30 000 lejt (30 korona) kérnek érte, vagyis alig a kétharmadát. Ezért nem ritka látvány, hogy a magyar rendszámtáblájú kocsikat szinte át kell tolni a határon, hiszen mindenki üres tartállyal próbál megérkezni a legközelebbi töltőállomásra. Onnan pedig – hogy még inkább megérje a kiruccanás – irány a legközelebbi szupermarket. Kristálycukros zsákokkal telnek meg a magyar kocsik rakodóterei. Ez is jó üzlet, a magyarországi kilónként 200–220 forintos árnak itt csak a felét kell kifizetni, hiszen egy kiló cukor 15–16 000 lejbe kerül. De étolajat, rizst, mosóport és alkoholt is vásárolnak a magyarok, a shoppingolás után pedig általában még egy jó kis vendéglőbe is beülnek, ahol fejenként 60 000 ezer lejért úgy belakhatnak, hogy még másnapra sem éheznek ki. Igaz, a kiszolgálás és a Magyarországon megszokott éttermi kultúra hagy még némi kívánnivalót maga után, de a határ menti magyar területeken gyorsan tanulnak a vendég-lősök, és fizetéskor a vendég azt is könynyen megbocsátja, hogy a töltött káposztát kicsorbult tányérban szolgálták fel.

Befektetők paradicsoma

Románia jelenleg a hatalmas lehetőségek és az alacsony árak birodalma Magyarország számára, akár a nagyvállalatokat akár az egyszerű fogyasztókat tekintjük. Vége azoknak az időknek, amikor mindenki látni akarta az évtizedekig tiltott édes Erdélyt, be akarta barangolni a történelmi városokat, látni szerette volna a havasokat és legalább életében egyszer el akart jutni a csíksomlyói búcsúba. És vége annak is, amikor a magyar turista legfeljebb Korondon vagy valamelyik, portékáját az út szélén kínáló fejkendős néninél állt meg, hogy házi szőttest, faragott ládikót, agyagkorsót vegyen. Mára a magyarok már nemcsak azt látják Erdélyben, ami volt, vagy lehetett volna, ha nincs Trianon, Ceaucescu és a román nacionalizmus, hanem azt is, ami még lehet – ha időben megvetik ott a lábukat.

Erre pedig jobb alkalom, mint a mostani – amikor Magyarország már európai uniós tagállam, Románia pedig csatlakozásra váró, buzgó jelölt, privatizáció előtt álló nagyvállalatokkal, alacsony ingatlanárakkal és olcsó munkaerővel – nem is adódhat.

A magyarok, persze gazdasági szempontból sem csak most kezdik felfedezni Romániát – jelenleg több mint 4400 magyarországi tulajdonban lévő vállalat működik Erdélyben és így a cégek számát tekintve Magyarország a hetedik legnagyobb befektető a régióban. Ezek jegyzett törzstőkéje meghaladja a 300 millió dollárt, de amint Halász János, a Magyar Köztársaság Bukaresti Nagykövetségének kereskedelmi tanácsosa elmondta, a valóságban ennek az összegnek kb. a dupláját fektetik be, hiszen a bankok és nagyvállalatok szerződéseiben is feltételként szerepel a további fejlesztés. Az magyar tőke több mint kilencvenöt százalékát húsz nagyvállalat adja – olyan zászlóshajók, mint a MOL, a Richter Gedeon, a hévízi és pöstyéni fürdő mellett a szovátai fürdőt is birtokló Danubius Hotels, a nemrég csatlakozó OTP és az ugyancsak Romániába készülő Matáv. Ahogy a gazdasági szakemberek mondják, az ilyen zászlóshajók után aztán könnyebben hajózik a flotta, vagyis a kis- és középvállalatok is, mert a nagyok előkészítik a terepet, eloszlatják a társadalmi előítéleteket és nem utolsósorban, vállalkozói kultúrát, igényt is teremtenek. Arra pedig Romániában mindennél nagyobb szükség van, mert amíg a többségnek a rendezetlen kirakatok, szeméttel ellepett utcák és udvarok, az éttermekben viaszosvászonnal leterített asztalok is megfelelnek, addig nem lehet nagy üzletekről beszélni. Emlékezzünk csak, milyen feltűnést keltettek annak idején önkiszolgáló boltjaikkal és tiszta vécéikkel a Mol kutak Romániában! Hasonló „stílusteremtő” úttörőmunkára még nagyon sok téren szükség lenne. Igaz, a tiszta, netán szappannal, törölközővel is felszerelt vécé még ma sem jellemző, a nagyon kevés önkiszolgáló boltban pedig minden vevőben potencionális tolvajt látnak a polcok mellett strázsáló eladók, de legalább tudják a szolgáltatók és a klienseik is, hogy mire kellene törekedni.

Akié a föld, azé az ország

Kezdetben mindenki arra törekszik a leginkább, hogy pozíciót teremtsen magának, és e tekintetben a magyarok, minden más országgal szemben hatalmas lépéselőnyben vannak Romániában. A nyelv és helyzetismeret olyan plusz, amelynek köszönhetően sokkal hamarabb látják meg a lehetőségeket és találnak partnereket Erdélyben, mint mondjuk egy olasz vagy német vállalkozó, de ugyanez fordítva is igaz. Erdély Magyarországnak köszönhetően hamarabb válhat európaivá, mint Románia többi része, mert az ottani vállalkozók magyarul hamarabb hozzájuthatnak az előírásokhoz, pályázatokhoz és nagyon sok előcsatlakozási alapból magyar partnereikkel közösen meríthetnek. Meríteni pedig van miből – idén infrastrukturális, környezetvédelmi és vállalkozásfejlesztő célra 300 milliárd euró áll Románia rendelkezésére –, az már más kérdés, hogy ebből mennyi fog eltűnni kézen-közön a balkáni korrupciós hálózat útvesztőiben, mert aki külföldön akar vállalkozni, annak mindig igazodnia kell a helyi specifikumokhoz is. De az ajánlat mindenképp csábító: a SAPARD például a befektetett összeg 50 százalékának megfelelő vissza nem térítendő hitelt ad minden mezőgazdasági befektetéshez, az infrastrukturális beruházásokat támogató alapokat pedig az utolsó fillérig ki lehetne meríteni, mert Romániában az utak és a közművezetékek állapota egyenesen katasztrofális.

Románia egyelőre még olyan szűz piac, hogy a csekély vásárlóerő ellenére szinte mindenbe megéri befektetni, de a tuti biznisz az ingatlanpiac és az ipari termelés. Jogi személy, legyen az akár külföldi cég is, korlátozás nélkül vásárolhat Romániában földet, legelő, szántóföld, erdő pedig van az országban bőven. Méghozzá olcsón, hektáronként alig tízmillió lejért. Románia nyugati része így került már olasz kézbe, Erdélyben pedig az utóbbi hónapokban magyar nagybefektetők vásárolják fel a földet. Akár továbbadják, akár saját maguk használják, képletesen és a szó valódi értelmében is nagyot kaszálhatnak majd rajta, hiszen ezeken a vadregényes tájakon a gyógynövény és erdei gyümölcs termesztésétől a birkalegeltetésen át egészen a vadasparkokig sok mindennek van jövője. Az sem jár rosszul, aki a városok peremterületén vásárolt ingatlant, mert Romániában most épül a legtöbb bevásárlóközpont, és lassan a külföldi nagyvállalatok bedolgozó üzemei is oda költöznek az olcsó munkaerő után. A minimálbér az országban négymillió lej, vagyis négyezer korona – ettől ha csak egymillió lejjel kínál többet a külföldi tulajdonos, máris mindkét fél jól jár. Bár igaz, a javarészt szakképzetlen, évek óta munka nélkül tengődő munkásokat megtartani, fegyelemre szoktatni is nehéz. Aki valóban egzisztenciát akar teremteni és nem fél a munkától, az már rég Magyarországon vagy Nyugat-Európában dolgozik, otthon csak azok maradtak, akik nem tudtak vagy nem akartak kimenni, ezért az 50–60 százalékos munkanélküliséggel küzdő országban paradox módon nagyon nehéz megbízható munkaerőt találni.

Dolgozni csak pontosan, szépen

Románia 22 millió lakosából 3 millió 600 ezren fizetnek betegbiztosítást, a többinek vagy nincs munkája, vagy feketén dolgozik, és ezt az embertömeget mindkét esetben nagyon nehéz lesz visszahozni a hivatalos munkaerőpiacra. Főleg, hogy a szakmunkásképzésben is hatalmasak a hiányosságok, nincsenek tankönyvek, pedagógusok és sokszor a mesterlevéllel rendelkező friss asztalosok, kőművesek sem végeznek olyan munkát, amilyent Romániától nyugatabbra elvárnának tőlük. Eddig nem is volt hol megtanulniuk, sem a szocialista ipar, sem a hatalmas szegénység nem kedvezett az igényes mestermunkának, legfeljebb azok kényszerültek pontosan, szépen dolgozni, akik akkor is külföldiekből éltek. Ilyenek az utak mentén népművészeti tárgyakat árusító családok, ahol az asszonyok egész télen hímeznek, szőnek, a férfiak pedig faragnak, korongoznak, kosarakat fonnak. Furcsa mód, a Ceaucescu-érában, amikor Romániára még afféle zárt skanzenként tekintettek a nyugatiak, és a szocialista tábor lakói is csak a kijelölt úton juthattak el a tengerpartig, jobban meg lehetett élni a népi mesterségekből mint most. Még közvetlenül a rendszerváltás után is nagy volt a kereslet, az egész világból Romániába özönlő kíváncsi turisták mind vinni akartak valamilyen emléket, de ma már Korond lakói is panaszkodnak az egyre csökkenő bevételre, pedig ott igazán minden turistabusz megáll. „Megállnak, az igaz, hogy megállnak, de nem vesznek annyit, mint régen” – panaszolja Tódor Zoltán, aki évekig a maga faragta tárgyak eladásából tartotta el a családját, de tavaly már kénytelen volt Magyarországon munkát vállalni. „Nyugatról már nem jönnek annyian, mint akkor, amikor a segélyszállítmányokat hordták, a magyarországiak meg nem először jönnek, úgyhogy legfeljebb egy-két tányért, egy szőttest vesznek. A feleségem most is varr még, de én abbahagytam a faragást és elmentem Magyarországra ácsmunkát végezni. Egy év alatt megkerestem annyit, hogy abból nyitottunk egy kis élelmiszerboltot, így talán megélünk a két gyermekkel.”

Ma már sokan gondolkoznak Tódor Zoltánhoz hasonlóan. Akik maradnak a házuk előtti sátorban, s vásárlókra várnak, azok a minőség rovására kénytelenek bővíteni a kínálatot. ĺgy kerül a kalotaszegi vánkosok és korondi agyagkorsók mellé a kínai gyártmányú napszemüveg, a baseballsapka. A csodálatos faragott játékokat lassan kiszorítják a villogó kardok, gumidínók, gyerekriogató műszemek. Hiába, az üzlet, az üzlet, és bolond lenne, aki nem azt árulja, ami kevesebb befektetéssel jobban eladható.

Erdély új aranykora?

Remélhetőleg ez egy átmeneti állapot és Erdély nemsokára valódi értékeinek köszönhetően fog meggazdagodni. A falusi turizmus, a hegyekben fellendülő vendéglátóipar és a történelmi városokban napokat eltöltő vendég itt nem utópia, de előbb jönnie kell a távlatokban gondolkozó befektetőnek, akinek a pénzen kívül kellő fantáziája és türelme is van. A magyarok a jelek szerint ilyenek – tudják, mit akarnak és azt is tudják, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, megszerezni egy több mint 7,5 milliós piacot, amely nemsokára remélhetőleg szintén az Európai Unión belül lesz. Az már csak hab a megszerzett tortaszeleten, hogy az egykor elvesztett Erdély egy-egy darabja ily módon újra magyar kézbe kerül. Nagyvárad főterén, persze még az Erdélyt visszafoglaló Vitéz Mihai trónol a lován, és a piros–sárga–kék román zászlók is maradnak minden lehetséges és lehetetlen helyen. De a magyar befektetéseknek is köszönhetően lassan megépülnek az utak, elkészül a csatornahálózat, felújítják az épületeket, több ember talál munkát és talán még a pincérek is megtanulnak mosolyogni. Ott pedig, ahol a hétköznapi dolgok működnek, nem működik a minden hibáért másokat okoló nacionalizmus, és ez Románia hányatott múltját tekintve egyáltalán nem mellékes szempont.