Befejezetlen történetek, hontalan évek

Magyarország déli része, Baranya megye – a balkáni háború idején itt szinte megállás nélkül „ugattak” a kertek alján a kalasnyikovok, s be sem kellett kapcsolniuk a híradót, hogy „egyenes adásban” lássák, miképp lövik rommá a szerbek Vukovár városát. A Balkánon szerencsére jó ideje hallgatnak a fegyverek, s a határ menti térségben is csendesség uralkodik. Pedig jó hatvan évvel ezelőtt indulatokból itt sem volt hiány.

A második világháborút követően svábok ezreit telepítették ki innen, felvidéki magyarokat hozva helyükre. Ugyanakkor Magyarországon belül is jelentős migrációs folyamat kezdődött – nincstelen mezőgazdasági munkások, zsellérek ezrei kerekedtek fel, hogy földhöz és vagyonhoz jussanak az elüldözött nagygazdák rovására. Az úgynevezett agrárproletárok a közösségek többségének többet ártottak, mint a ki- és betelepülők együttvéve – tudtam meg nagynyárádi látogatásom alkalmával, melynek célja a még élő, Felvidékről ide telepített magyarok felkutatása volt.

„Régi vágyunk volt, hogy öszszeszedjük és méltó módon elhelyezzük mindazokat a tárgyi emlékeket, amelyek a település számos megpróbáltatást megélt lakosainak múltját mutatják be – mondja Szabó Éva, Nagynyárád polgármestere, miközben végigkalauzol a parasztházból kialakított falumúzeum termein. – Az óvoda- és iskolatörténeti tárlaton kívül így egy helyiségben sváb, egy másikban pedig magyar szobát rendeztünk be.”

Fényképek Felvidékről, egy fennmaradt „fehér lap” és számos egyéb irat bizonyítja, hogy az ide költöztetett felvidéki magyarok nem jószántukból jöttek, s hogy nagy ingatlanvagyont hagytak „odaát”. A falon pedig egy lajstrom azon falvak neveivel, melyekből a vidéken hatalmat szerző, azt sanyargató agrárproletárok ide érkeztek.

„A község lakosainak nem jó tapasztalataik voltak ezekkel a személyekkel kapcsolatban – mondja a polgármester –, hiszen többségük olyan ember volt, akik a kommunista pártban betöltött kisebb funkcióiknak köszönhetően szerezték meg a kitelepített svábok vagyonát és a helyi hivatalok vezető posztjait. Tanulatlan, nem egyszer arrogáns emberek voltak, akik a későbbiekben is fontos szerephez jutottak: ha egy-egy helyben maradt sváb család kellemetlen volt számukra, egyszerűen ráfogták, hogy »volkbundos«, és elhurcoltatták.” Lám, így (is) „készült” az a történelem, melyből máig nem vagyunk képesek okulni…

Soha többé „Cseszkóba”

Nagynyárádon keresem fel a Szemeten (Kalinkovo) született idősebb Kálmán Imrét, aki idén töltötte be 81. életévét – a magyarok kitelepítésekor tehát 21 éves volt.

„Leventeként megjártam Németországot – mondja –, majd a Csehszlovák Köztársaságba tértem haza. Azt mondhatom, hogy a cseh hivatalnokok korrektül viselkedtek velünk szemben. A szlovákok meg? Érződött rajtuk az idegesség…”

Mivel a magyar hadsereg a második világháborúban a náci Németország oldalán harcolt, a Kálmán családnak is távoznia kellett Csehszlovákia területéről, emlékszik vissza Kálmán Imre a „hivatalos indoklásra”. A „fehér lap” kézhezvételét követően elkezdődött a készülődés – ládákba került minden, ami mozdítható volt, a mezőgazdasági terményeket pedig bebálázták.

„Csak annyit tudtunk, hogy Mohácsra küldenek bennünket, s onnan majd tovább. Időbe tellett, míg Nagynyárádon kijelöltek egy házat számunkra; de tudok olyan esetekről, hogy a betelepített felvidékieket az ott élő svábok be sem engedték a portára. Hiába mondtuk, hogy nem önszántunkból jöttünk, ellenségként kezeltek bennünket, s ez évtizedeken át így maradt. Mára azért jobb a helyzet – a vegyes házasságoknak köszönhetően enyhült a feszültség, az unokák pedig már természetesnek veszik ezt az állapotot. Ám mi, akik mindezt átéltük, soha nem fogjuk itt otthon érezni magunkat…”

Kálmán Imre egyetlenegy ízben járt csupán itthon, Szemeten; de az azóta megboldogult felesége a látogatás során rosszul lett, s gyerekei kérve kérték, hogy ne menjenek át többé oda, ahonnan kitaszították őket – Cseszkóba…

Nagyhatalmi játékok áldozatai?

Újbarson (Nový Tekov) született 1930-ban Farkas Béla, akit Szajkon kerestem fel, s aki történészeket megszégyenítő pontossággal mutat rá a kitelepítések és a jogfosztás kevesebbet hangoztatott vetületére – arra, hogy a magyarok által odaát hagyott vagyon értéke pénzben egészen pontosan kifejezhető.

„Szülőfalumat az idő tájt 95 százalékában magyarok lakták – tudom meg –, és 1930-ig az okiratokat is magyar nyelven állították ki. A második világháborút követően, 1945 októberének végén édesapámat kényszermunkára vitték Kladnó környékére. Negyvenegyezer magyart vittek akkor ki a Szudéta-vidékre, s ők – mintegy tízezer fő kivételével – később visszatértek szülőföldjükre. Negyvenhét januárjában kaptuk meg a fehér lapot, s április derekán tudatták velünk pontosan, hogy mikor leszünk kitelepítve. Egy-két nappal az indulás előtt megjelentek a vegyes bizottság tagjai, akik leltárba vették az ingatlanjainkat, majd vagonra raktuk az ingóságainkat, és elindultunk Szajk, Csikóstöttös felé.”

A lakosságcsere keretében elsősorban a vagyonos családokat telepítették ki, mondja Farkas Béla, miközben Magyarországról inkább a szegényebb szlovákok települtek át Csehszlovákiába a szebb jövő reményében.

„A Magyarországról kitelepült szlovákok 15600 hold földet hagytak itt, míg a felvidéki magyarok tízszer ennyit, körülbelül 160 ezer hold földet odaát. A vagyonérték-különbözet 1938-as átlagárfolyamon számítva 72 millió dollár volt; az áttelepültek kártalanítását a csorbatói egyezmény értelmében Magyarország vállalta magára. Összehasonlításképpen: Magyarország háborús jóvátétele 300 millió dollár volt, az USA atomprogramja körülbelül ugyanennyibe került.”

Farkas Béla lakóhelyénél, Szajknál maradva említi meg, hogy annak területe 960 kataszteri holdat tett ki a múlt század negyvenes éveinek második felében; csupán az első ütemben kitelepített svábok után 260 hold maradt, s továbbiak szabadultak fel a későbbiek során. Ezeket a községben maradt vagyontalan svábok és a betelepült magyarok között osztották fel.

Hogy merre van ma, hatvan évvel a kitelepítés után Farkas Béla számára a „haza”?

„1961 és 2000 között négy vagy öt alkalommal voltam otthon – mondja –, de máig nem tudom a választ … A gyerekeim itt teremtettek egzisztenciát maguknak, itt éltem le életem nagy részét, de a gyökereim ott vannak, s azok kötnek.”

Még egy érdekes gondolat Farkas úrtól: az első világégést követően a német és a francia tőke versengése, térhódítása tette lehetővé az olyan államok létrejöttét, mint amilyen Csehszlovákia is volt; így Beneš, valamint a pánszlavizmus és nemzetállamiság eszméjét nyíltan sosem vállaló, ámde azt titokban mindig támogató Szovjetunió véghezvihette tervét: a térség magyaroktól történő „megtisztítását”. Ha bűnösöket keresünk, próbálkozzunk arrafelé…