Az utolsó pillanatok ideje van itt

Eltűnnek a hagyományos gömöri építészet remekeinek számító, ámbitusos parasztházak, velük pedig elpusztul, elkallódik a paraszti kultúra egykori eszköztárának a java, lassan már a használati tárgyak nevét sem tudják felidézni a fiatalabbak, fel sem ismerik nagyapáik, nagyanyáik használati tárgyait. Ennek a hagyománynak szerencsére van egy megszállottan dolgozó őrzője. Ladóczky Vilmos – vagy ahogy mindenki ismeri: Vili. Fáradhatatlanul járja a falvakat, régi padlások, csűrök titkait kutatja, felvásárolja a régiségeket, ám nem üzleti céllal, hanem azért, hogy elindítsa az „egy falu – egy tájház” mozgalmát.

Persze, nagy álom ez, a rengeteg pénz mellett szellemi közeg sem ártana hozzá, ami nem mindig adatik meg. Az biztos: Vili annyit már elért, hogy Újbáston és annak vidékén szinte mindenki ismeri, sok látogató áll meg mintaszerűen rendbe tett kis házánál, hogy megnézze azt a több mint hatezer darabból álló gyűjteményt, amely ott rejtőzik. A tárgyaknak nem az anyagi értékük nagy, hanem az eszmei. Sok olyan különlegesség található nála, amely után bármely, néprajzi gyűjteménnyel is rendelkező múzeum munkatársa vágyakozva tekintene.

Vili Egerből költözött Újbástra, gyerekkorát állami gondozásban töltötte. Eredeti foglalkozása bőrdíszműves, ezt a szakmát máig űzi, csak egyre kevesebb ideje marad rá. Most éppen egy, a régió határain is túlmutató elképzelés megvalósításához keres társakat és vállalkozó szellemű önkormányzatokat: tájházat szeretne minden kis tájegység központi vagy más, befogadó településén.

Ez a nagy álom. Megvalósítható. Ladóczky Vilmos decemberben Budapesten állította ki gyűjteményének ezer darabból álló válogatását. „Elfeledhető a múlt. Mellőzhető is. Kincsek porladnak szét, mert csupán fából, vasból, vesszőből, zsúpból, kukoricacsuhéból készültek, hatalmas leleménnyel, találékonysággal, szeretettel és igen pontos céltudatossággal, odafigyeléssel, tudással. A múlt ha másképpen nem is, a tárgyakon át, mindenképpen üzenni tud – olvasható a kiállításra készült kísérőszövegben. – Eszközök, használati tárgyak, szerszámok őrzik a mára már régen porrá vált emberi kéz munkáját. Ott hevernek poros padlásokon, pincékben, csűrökben, szerszámoskamrákban, elkoptatja, megrágja őket az idő. Formakincsük, szépségük, jó felhasználhatóságuk ma talán mintaként szolgálhatna a formatervezéshez, ám ehhez elébb fel kell őket újra fedezni, meg kell őket találni, összegyűjteni, vigyázó és szakértelemmel megáldott kézzel rendbe tenni, restaurálni, újjávarázsolni őket. Kevesen tudói ennek a tevékenységnek. Ami kiváltképp különös lehet, egy nagyon fiatal ember, egy jó értelemben megszállott gyűjtő által felfedezett tárgyak mutatkoznak be ezen a kiállításon.”

Mint említettük, Ladóczky Vilmos bőrdíszműves, közel áll tehát hozzá a természetes anyag, a kézimunka. Megörökölte a tudást, a mesterektől régi szerszámokat kapott. Talán ez is az egyik mozgatórugója annak a tevékenységnek. Kérdés, mi maradna az utókorra, ha nem volnának ilyen lelkes, szakmailag felkészült „mentőemberek”. Nyugodtan leírhatnám azt is: „mentőangyalok“.

Az újbásti házban járva, gyönyörködve a látványban, a formák és színek gazdagságában, azt érzi a látogató, egy eltűnőben lévő világ int ezekből a tárgyakból. A globalizáció folytán uniformizálódó használati eszközöket kézbe vevő emberiség számára miért legyen fontos megőrizni a múlt tárgyi emlékeit? Talán azért, éppen azért, mert mindenből tanulni lehet, mindenből tanulni kell. Elvesznek előbb a tárgyak, majd a nevük, elvesznek tehát a szavak. Szegényedik a nyelv, fakul a gondolat, elmosódik a múlt, nincs tanulság, nincs alap, nincs mire építeni. Ezért kell megtartani a megtarthatót, felgyűjteni a még meglévőt. Az utolsó pillanatok ideje van itt – ezt vallja Ladóczky Vilmos is.