Az 1816-os ítéletidő a Tiszántúlon

A 2004. november 19-i tátrai vihar pusztításairól, esetleges hazai hatásairól napjainkban újra egyre több szó esik. Sokan úgy vélik, a katasztrófa az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés következménye. Az írott történelem azonban számos hasonló esetről tud, még az Alföld e térségében is. A legismertebb ezek közül az 1816. január 29–30-i förgeteg, mely a Nagykunság környékét érintette, és amelynek lefolyásáról Gorove László (1780–1839) szandaszőllősi birtokos leírásából nyertünk képet, mely a Tudományos Gyűjtemény 1819. évi VI. kötetében jelent meg.

1816 január vége rendkívül enyhe időt hozott. Az emberek már a korai tavaszt várták, amikor bekövetkezett a katasztrófa. A vihar a Felvidékről, a Kárpátokból érkezett, s Szolnok és Abony közt felerősödve leginkább Heves megye tiszai járását, a Nagykunságot, Borsodot, Zemplént, Szabolcsot, Bihart, Békést, Csongrádot, Csanádot, Aradot és Temest érintette. Ugyanakkor feljegyezték, hogy még Erdélyben, Beszterce környékén is százéves erdőket söpört el. Igazán ott vált félelmetessé, ahol hóeséssel együtt érkezett.

Az ítéletidő két napon át tartott, a központja Törökszentmiklós és Fegyvernekpuszta volt. A vihar 29-én reggel 8 és 9 óra között kezdődött. Hatalmas zúgással erősödött fel, az északi szél fülsiketítően menydörgött. Olyan sötétség támadt, mint éjszaka, az emberek tíz lépésre sem láttak. Ekkor már megindult a hóesés is. A havat aztán a szél felkavarta, és a jéggé fagyott pelyhek úgy szúrtak, mint a tű.

A hatalmas széllökések nyomán háztetők, tornyok omlottak le, a bejáratokat pedig betemette a hó. A szolnoki katolikus templom tetejét a ferencesek megbízásából egy ácsmester láncokkal fogatta le, ám a karcagi és a püspökladányi templom tetejét elvitte a vihar, sőt a gyomai tornyot is ledöntötte. Számos tanyát úgy betemetett a hó, hogy az emberek az ítéletidő elmúltával a kéményen át tudtak csak kimászni. A felhalmozott, összetömörödött hó olyan kemény volt, hogy még az ökrök sem süllyedtek el benne. Sokan a házakba befújt havat összevágott bútoraik tüzénél melegítették fel, és úgy nyertek ivóvizet. Aki a vihar idején nem jutott gyorsan fedél alá, az elpusztult. Még január 30-án is süvöltött a szél.

A károk hatalmasak voltak. Csak Debrecen környékén 11 halottat találtak, míg Hódmezővásárhely környékén egy csapat katona fagyott halálra, lovaikkal együtt. Törökszentmiklósra sorban szállítottak be megfagyott juhászokat, szolgalegényeket, utazó katonákat, asszonyokat és gyermekeket. A kunszentmártoni gyalui csárda környékén is találtak halottakat.

A legrettenetesebb pusztulás a részben már kihajtott állatállományt érte. Számos juhnyájat, ménest és marhacsordát a hó alatt találtak meg. A fegyverneki pusztán 155 tehenet egy csomóban ölt meg a hófúvás, míg 30 másik szétszéledve fagyott meg. A gyalui pusztán tartott 3842 birkát belehajtotta a vihar a befagyott Körösbe, ahol azok mind ráfagytak a jégre. Utóbb ezen a „fagyott birkahídon” lehetett átkelni a folyón. Itt 190 gulyabeli döglött marhát is megnyúztak, de ez a veszteségeknek csak egy részét jelentette. Az Alföld vihar sújtotta részén legalább 200-ra becsülték a halálos áldozatok és 100 000-re az elhullott állatok számát.

Amilyen váratlanul jött, oly váratlanul elmúlt az ítéletidő. Az év azonban számos egyéb szerencsétlenséget is hozott. A tavaszi szelek miatt a búzavetések jórészt kivesztek, s március végén a Tiszán olyan, soha nem látott árhullám vonult le, amely még nyáron is akadályozta a nagykunsági utakon a közlekedést. Augusztusban olyan szélviharról is írtak, amely Szolnokon és Fegyverneken hatökrös, megpakolt gabonás szekereket fordított fel.

A szerző egyetemi docens, a szolnoki Damjanich János Múzeum történész-muzeológusa