Abszurdisztáni képeslapok

„A vadász ül hosszú, méla lesben...” – idézem fel Vörösmartyt a karsztok alján; ez az a hely, ahol a téma tényleg az utcán hever. Pontosabban: a Gömör–tornai-karszt erdeiben, mezőin. Korábban a természeti viszontagságokkal, a különleges, szubmediterrán éghajlattal dacoltak itt az emberek – ma a hatóságokkal.

Vörösmarty megidézett vadásza sem igazi vadász, hanem természetvédő; lesben pedig azért áll (vagy ül, ha úgy tetszik), hogy hátha törvénysértő honpolgárt fogna. A tét nem kicsi, a kiszabható büntetés tízezres nagyságrendű összegekre rúghat, ha védett fafajta is kerül a télire szánt tüzelő közé. A nemzeti park területén található valamennyi köz-ségbe – egy kivételével – elvitték már a gázt, ám a kezdeti eufória a gázárak rohamos növekedésével fokozatosan csökkent, majd a csalódottság lett úrrá a környék lakosain. Ott, ahol a munkanélküliség meghaladja az ötven százalékot, nem mindegy...

Vissza tehát a természethez! – adták ki a jelszót, ami alatt persze a fakitermelés folytatását kell érteni, ám az erdészeti hivatalok ezzel nem igazán tudnak azonosulni. ĺgy több karsztbeli faluban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a lakosok két szék között a földre huppantak. Alig ér be egy-egy rakomány fa a faluba, a természetvédők és a rendőrök már mérik, saccolják az értékét, és előfordul, hogy visszavitetik az erdőbe. Megoldást talán az erdőtulajdonos-társulások létrehozása jelenthetne, de annyi erdő meg nincs a karsztban, amennyi tulajdonos ez ideig jelentkezett. Lehet, hogy eljön az idő, amikor nem látjuk majd a tulajtól az erdőt?

Akiket a mozdony füstje megcsapott

Ha valaki nem tudná, elárulom: Helena Vondráčková szupersztár, a hazai popzene egyik állócsillaga (ez az őskövület szinonimája) vonattal pendlizik hetente két ízben is Prága és Pozsony között; ez utóbbi legújabban a munkahelye. Boldogan és elégedetten mosolyog rám az Államvasutak által kiadott színes brosúra lapjairól, buzdítva, hogy kövessem példáját. Mert vonatozni jó!

Persze más a helyzet, ha az ember szükségből ül vonatra – legyen az a főváros és Dunaszerdahely között közlekedő prériexpressz vagy a déli vasútvonalon Pozsony és Kassa között átlagosan hatvan kilométer per óra sebességgel száguldó gyors. Az elsővel az a gond, hogy december 10-én, az új vasúti menetrend életbe lépésével ismét töröltek egy járatot az ötven kilométeres szakaszon, mégpedig a kulcsfontosságú esti fél tizenegyest. Hiába tiltakoztak a vonal mellett fekvő községek polgármesterei és lakosai (némelyiküknek a megélhetése függ attól, hogy tud-e esti műszakot vállalni a fővárosban), az indok egyértelmű volt: a késő esti járat üzemeltetése ráfizetéses volt, ezért törölni kellett.

Az már nem került a nyilvánosság elé, hogy a részben Pozsony, részben pedig Nyitra megye területén araszolgató járat fenntartása egyik megyei önkormányzatnak sem volt szívügye, kiváltképp, hogy magyarlakta vidéken haladt keresztül. Kit érdekel ma pár melós sorsa, megélhetése?

Hasonlóan áldatlan állapot uralkodik a déli Pozsony–Kassa (ma már Pozsony–Kassa–Eperjes) vonalon közlekedő, gyorsnak is csúfolt vonaton. A közvetlenül éjfél előtt indított szerelvény fokozatosan rövidül, a karácsonyi ünnepek előtt pedig – talán elrettentésből – még pályamunkákat is végeznek a vonalon. Felszáll tehát az ember a hétszáz koronás jeggyel a hálókocsiba, és mire elaludna, felébresztik, hogy méltóztasson felkelni, és átszállni a mentesítő autóbuszra. Mivel ebből keveset rendelnek, a busz a közben teljesen modortalanná vált, nyűgös utasokkal kétszer fordul, ami majdnem egyórás késést eredményez.

A vasúttársaság szóvivője közben valamennyi királyi és nem királyi tévécsatornán hangsúlyozza, mennyire felkészült a vállalat az ünnepekre; a soron kívül indított járatok számát mintegy százban határozza meg.

Bár semmi okom a szóvivők szavahihetőségében kételkedni, azért mégis felteszem a kérdést: hol tűnt el az a rengeteg különjárat? Itt, délen senki sem látta őket. Valószínűleg mind egy szálig elnyelték őket Észak-Szlovákia alagútjai, melyek csak azért épülnek, hogy a felszínen több hely maradjon az autópályáknak.

Szittyák és szittyábbak

Választási év lesz ez a kétezer-hatodik, jut eszembe, miközben a varázsdobozt nézem, és semmin sem lepődöm meg. Igaz, választási év volt az idei is, de ennek méltatásától inkább eltekintek, mert egyszerűen nem tudok napirendre térni a honpolgárok érdektelensége fölött. Igaz, új dolog a „vúcka”, és szinte mindegyik megyei önkormányzat ténykedése hagyott némi kívánnivalót, kérdőjelet és jogos felháborodást maga után, de hát minden kezdet nehéz... Ettől viszont még tény marad, hogy a megyei parlamentek működése jelentős lépés az önrendelkezés felé.

„Ti ott, Gömörben meg még keletebbre csak szedett-vedett magyarok vagytok, nem olyanok, mint mi” – közölte velem nemrégiben egyik csallóközi ismerősöm a megmásíthatatlan tényt, ami a megyei választások után bizony mosolyra (sőt széles vigyorra) derített. Mert csak a rozsnyói és a Kassa-vidéki járások szittya leszármazottai vették komolyan az urnába pottyantást; így a Kassa megyei parlamentben ez a két járás a jövőben is megfelelő mértékben képviselteti magát. Mi ennek a gyakorlati haszna? Talán csak annyi, hogy délen tovább javul a megyei utak színvonala; de azon sem leszek meglepődve, ha szeptemberben Rozsnyón megnyílik a magyar tannyelvű szakmunkásképző. Mindenesetre érdemes lesz odafigyelni a kelet-szlovákiai történésekre.

A 2006-os választások komolyságát jelzi az is, hogy a jó szlovák honatyák némelyike már rázza a rongyot, összefogásra, cselekvésre buzdítva a nemzetet. A hazai szórakoztatóipar leghíresebb artistája, bizonyos Szlopa már jelezte: a magyarok megfigyelik, lehallgatják, sanyargatják őt zsolnai fellegvárában. Ez egyértelműen előrevetíti, hogy jövőre sem fog szeretni bennünket. Közeli munkatársaitól tudom: még mindig nem emésztette meg, hogy előéletére való tekintettel nem kaphatott magyarigazolványt. Kérdem én: oly nagy munka volna tiszteletbeli szittyává fogadni?

Egy átlagos év nagy emberei

Nagy tettekben, nagy emberekben azért 2005-ben sem volt hiány, tudatja velem az általam leghitelesebbnek tartott szlovák nyelvű hetilap. Az év embere egyértelműen a megboldogult II. János Pál pápa lett; őt Ariel Saron, majd Bill Gates követi. A honiak közül egy hokikapus, egy meghurcolt katolikus pap, illetve egy üzletember vitte el a pálmát, míg az év csalódása Pavol Rusko volt (a majdnem ugyanolyan ügyes Ľudovít Kaníkot a közvélemény és a legerősebb kormánypárt egyaránt szívébe zárta). Hab a tortán, hogy az év tévedéseként az olvasókból és újságírókból összeállított zsűri egyértelműen a Magas-Tátra újjáélesztéséről folytatott párbeszédet, illetve a megyei választásokat jelölte meg.

Megvallom, a listát böngészve nem azon lepődtem meg, hogy sem Mojsejová, sem Desperado nem szerepel az év nagy személyiségeinek listáján, hanem hogy a messzi távlatokat fürkészve figyelmünk elsiklik olyan jelenségek fölött, melyekkel szinte nap mint nap találkozunk. Ki tudja, a népszerűtlenségi lista hányadik helyére szorult a szélsőjobbos beállítottságú csoportok erősödése? Pedig itt vannak, nagyon is érezhetően teszik a dolgukat – ártatlan embereket gyilkolnak a főváros utcáin, csoportosan támadnak, propagálják eszméiket – és izmosodnak. A rendőrség állítólag tudja, hogy náci háborús bűnösök utódai pénzelik ezeket a csoportokat, ismerik a nemzetközi forrásokat, csatornákat, ám egy-két csoportos összejövetel feloszlatásánál, néhány letartóztatásnál nem képesek előbbre lépni. Ha emlékezetem nem csal, a Szlovák Köztársaság tizenhárom éves fennállása alatt a bíróság csupán két esetben hozott elmarasztaló ítéletet faji indíttatású bűncselekmény miatt. A lakosság egyes csoportjai ellen irányuló bűncselekmények továbbra is csak jogi kategória szintjén léteznek, rendőr és bíró nem igazán tud velük mit kezdeni.

„Ha nem fizet meg az állam, megteszi a maffia” – olvastam nemrég egy transzparensen, melyre a rendőrök fővárosi tüntetésén figyeltem fel. Sok mindenről árulkodik ez a látszólag ártatlan felirat; például arról, hogy bár a közbiztonsági helyzet jobbára javult, messze vagyunk még attól, hogy biztonságosnak nevezzük ezt az országot. 2004 embere, Jaroslav Spišiak, az országos rendőrfőkapitány első helyettese szerint a szervezett bűnözés terén a súlypont az illegális behozatalból származó élvezeti cikkek értékesítéséről a pénzügyi szférára helyeződött, a játszma alattomosabbá vált.

Sarkítva a témát: a kívül-belül leselkedő polipon kívül vagy belül van ez az ország?

Ha depi vagyok...

Komolyan úgy maradok néha, ha sokáig figyelem a varázsdobozt. A keresztények szent ünnepének közepén például örömmel közölte velem – meg a többi kárpát-medencei magyarral – az anyaország valamelyik tévécsatornájának cicababája, hogy az idei ünnepek alatt sokkal kevesebb magyar követett el hirtelen felindultságból öngyilkosságot, mint az előző években.

Depi vagyok, és öngyi leszek az ilyen dumától – mondhatnám pesti szlenggel –, mert régen jaj nekünk, ha már az is eredménynek számít, hogy nem (ön)gyilkoljuk halomra magunkat a szeretet ünnepén. Mindenesetre jó, hogy figyelmeztettek, mert most egy emberként gondolkodhatunk az okok és okozatok összefüggésein, míg végül rádöbbenünk, hogy kár volna azt a világviszonylatban kivívott második helyet veszni hagyni, embereljük meg magunkat kissé! Vagy dobjuk ki a varázsdobozt, és a kétezer-hatodik évben próbáljuk meg be- és kifelé figyelve meglátni magunkban és magunk körül azt, ami nem talmi, ami örök! Ezzel talán közelebb kerülünk néhány olyan alapvető igazsághoz, amelyet a felszínen hiába keresünk.