A Vág és a Duna mentéről Erdélybe – egy alig ismert telepesmozgalom

Az újkorból számos Kárpát-medencei bel- vagy külföldre irányuló migráció közismert. Ilyen például az „amerikások” vagy a bukovinai székelyek költözései – míg más népességmozgások gyakorlatilag ismeretlenek. Ilyen például az a migráció is, amely a Vág és Duna mentén zajlott 1904-ben. 14 család kelt útra a következő falvakból: Búcs, Dunamocs, Kisújfalu, Madar, Marcelháza, Vágfarkasd, Negyed. Az úticéljuk Erdély volt.

Ezt a migrációt tette kutatási tárgyává Tóth Mária Orsolya, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen működő Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskola hallgatója. A kutató 2023 végén a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja által szervezett „A változás/váltakozás bizonytalansága és kényszere” c. – és a Kisebbségi Kulturális Alap által támogatott – konferencián számolt be először az eredményeiről azon a tájon, ahonnan 120 éve útrakeltek a családok. Az egykori telepesek leszármazottaival interjúkat készített, emellett levéltári forrásokkal és családi dokumentumokkal is dolgozott.

Miért Marosludas és környéke?

A vizsgálata Marosludasra, ill. a hozzá tartozó vagy közel eső telepekre terjedt ki. A Kolozsvár és Marosvásárhely között fekvő kisváros fejlődése a 19. században lendült fel. Egy állami döntés révén vasúti csomópontot építettek ki itt. Emellett magas volt a megműveletlen föld mennyisége, valamint a térség nemzetiségi arányait is a magyarok javára akarta kompenzálni az állam.

Az 1894-es telepítési törvényig az állam csak a földterületeket biztosította az új lakosoknak, ezt követően azonban jóval kedvezőbb feltételeket nyújtottak az érdeklődőknek. A jelentkezőknek telepesházakat építettek – sőt akár iskolát és templomot is.

Ahogyan másoknak, úgy a Vág és Duna menti magyaroknak is a földművelésügyi minisztériumhoz kellett benyújtaniuk egy kérvényt, amelyben számos személyes adatot kellett feltüntetniük. Így például fontos volt a foglalkozás vagy akár a felekezeti hovatartozás. Marosludason kifejezetten földművesekre volt igény, emellett ide a jellemzőtől eltérő módon reformátusok és római katolikusok is kerültek. Ami az anyagi hátteret illeti, 2000 koronát vagy ennek az értéknek megfelelő javakat kellett felmutatni, amellyel fedezték a telepesház értékét. 150 főig egyébként meglevő településekbe irányították a családokat, efölött azonban már akár új falvakat is alapíthattak.

A telepesek jellemzően 18-24 hold közötti birtokokat kaptak, amelyhez szántó-, legelő- és erdőrész is tartozott. 50 éven belül lettek volna kötelesek törleszteni a telepek értékét, ám aki nem fizette ki mindjárt az elején egy összegben, annak az állami kincstár igyekezett csökkenteni a terheket az első világháborúig.

Új otthon

Marosludason 1903 őszén kezdődött el a telepesmozgalom. Év végéig 68 család foglalta el az új lakhelyét, majd 1904-ben került sor a mai Szlovákia területéről származó magyarok költözésére. Az említett hét faluból összesen 35 család adta be a kérvényt, de végül csak 14 indult ténylegesen is útnak, s talál új otthonra Erdélyben.

Marcelházáról ekkor került Detrehemtelepre (Marosludastól északra fekszik, a 20. század elején 53 családot telepítettek ide, a marosludasi telepítéssel egyidőben) például Keszeg Pál, aki először marosludasi telephelyért kérvényezett. Egy másik falubeli, Kovács Ferenc sorsa pedig azért érdekes, mert az ő családja később az 50-es években egy már-már feledésbe merült rokoni kapcsolatot élesztett fel. Egy lakodalom okán ekkor meghívta Erdélybe, Detrehemtelepre, a marcelházi rokonait. Az eseményen találkoztak olyan andrássytelepi vendégekkel, akiknek ismerték a Búcson élő rokonaikat, s miután hazatértek, segítségükkel és közvetítésükkel a két család újra felvette egymással a kapcsolatot.

Tóth Mária Orsolya kifejtette, jellemzően kiforrott történetek maradtak fenn az emlékezetben. A Vág és Duna menti családok leszármazottainál általában felmerül, hogy szülőföldjükön földínség volt a századfordulón, sokan éltek egy fedél alatt, s nem tudtak megélni.

Szinte látatlanban is ki lehet találni, hogy több esetben nem volt könnyű sorsa a telepeseknek a történelem sodrása miatt. Az első világháború, majd a Romániához való csatolás okán sok esetben a bizonytalanság és a veszteség érzete uralja az emlékezést, vagyis „nem a jót emelik ki”. Kivételt azok a módosabb családok jelentettek, akik közvetlenül a letelepítéskor ki tudták fizetni az ingatlanok teljes összegét, következésképp tőlük ezeket nem vette el a román állam 1921-ben. A nehézségek miatt többen ekkor költöztek be a környező nagyobb városokba, de nem mindenki. Például ma is élnek a Marosludashoz közeli Andrássytelepen olyan családok, akiknak az ősei Búcsról, Dunamocsról, Kisújfaluról és Negyedről költöztek el.

Már az első pár évben komoly gondok okozott az instabil időjárás, ami különösen megnehezítette a földművesek dolgát, akik még számos más kihívással is szembesültek. Tudni egy olyan apáról, aki lelkileg nem bírta ezt a megterhelést, s 1912-ben öngyilkos lett. Hat gyereket hagyott a feleségére és az adósságukat. Az anya megpróbálta megtartani a telepet úgy, hogy azt végül kiadta bérbe, a kisebb gyerekek pedig más családoknál szolgáltak. Eközben a legidősebb fia megsérül az első világháborúban. Végül abban bizonyultak szerencsésnek, hogy a helyzetük miatt tőlük végül nem kobozták el a telepet 1921-ben.

Vannak „romantikus” történetek is, így például egy madari pár esetében arról volt szó, hogy – a szerelem ellenére – a fiút és a lányt eltiltották egymástól. Hogy végül mégis közös életet kezdhessenek, gyakorlatilag „megszöktek“ Marosludasra.

Személyes érintettség

Tóth Mária Orsolya részben maga is búcsi telepesek leszármazottja. Kutatásának hála több mint egy évszázad után újra megtalálták egymást a községben élő rokonokkal.

„Édesapám családjában soha nem hangzott el, hogy az ősök telepesek. Nagyanyám sokat mesélt, de az apai ágáról soha. 2019 nyarán a budapesti Nemzeti Levéltárban kutattam. A marosludasi telephelyekre kérvényezők között felfedeztem Kódori András nevét, aki apai ágon ükszülőm. Búcsról kérvényezett. A felfedezés még személyesebbé tette az alapkutatásom. Ennek köszönhetően kaptam meg Csekes Ica, búcsi rokonom elérhetőségét is. A kapcsolatot csak másfél év után sikerült felvenni vele. Rajta keresztül bekerültem a Búcsi Fotótár Facebook-csoportba, ahol újabb rokonokkal, búcsi lakosokkal vagy elszármazottakkal ismerekedtem meg.

Kódori András és Kerekes Erzsébet búcsi születésű őseim 1904. szeptember 15-én érkeztek Marosludas-Andrássytelepre, a dátum pontosságát egy feljegyzés tanúsítja, melyet a családi Bibliába írtak. Ők apai nagyanyám nagyszülei. Csekes Ica és Molnár Zsuzsa pedig Kerekes Erzsébet otthon maradt testvéreinek leszármazottai.

Mindkét rokonom a családfakutatás mellett Búcs község történelmét, Katona Mihály egykori búcsi lelkész életét is kutatja. Ennek köszönhetően hívták fel a figyelmem egy a telepítési akció szempontjából értékes presbitériumi feljegyzésre, mely szerint 1904-ben Búcsról több család is Marosludasra akart települni. Végül csak két család jött el” – fejtegette Tóth Mária Orsolya.

2022 nyarán ő maga is ellátogatott ősei földjére, felkereste a sírjukat, és megkezdte a környékről áttelepülők felkutatását. A kibocsátó településeken a leszármazottak szívesen fogadták, legjobb tudásuk szerint segítették munkáját, amit ezúton is hálásan köszön nekik.

„Rokonaim ismeretségi hálóján keresztül olyan személyekkel sikerült felvennem a kapcsolatot, akik új megvilágításba helyezték eddigi munkámat. A felvett kapcsolat megerősítésére 2022 októberében megszerveztem Andrássytelepen az andrássytelepi Kódoriak találkozóját, ahova Csekes Ica is eljött 90 éves édesanyjával. Az egykori búcsi család 120 leszármazottja ölelhette meg egymást. Már csak ezért is megérte” – mondta el lapunknak a kutató.