„A legszörnyűbb a csönd volt”

Az esti órákban arra lettem figyelmes, hogy a ház előtt több szirénázó mentőautó hajt el. Mivel a feleségem régebben az egészségügyben dolgozott, felhívta a mentőállomást. A diszpécser csak anynyit mondott, valahol a közelben lezuhant egy szlovák repülőgép. A szomszédom, Lévai Csaba, a párom és én azonnal beültünk a terepjáróba, hogy megkeressük a gépet, és segítsünk a baleset esetleges túlélőin. Nem tudtuk, pontosan hol történt a szerencsétlenség, de valószínűnek tűnt, hogy a nehéz tereppel a mentőautók nem tudnak megbirkózni. Igazunk lett, hisz a kocsik néhány kilométerrel a falun túl elakadtak a hóban. Mi a terepjáróval tovább tudtunk menni.

Mi jár ilyenkor az ember fejében, amikor civilként egy katasztrófa helyszínére tart?

Ilyesmire, értelemszerűen, nem lehet előre felkészülni. Azt tudja az ember, hogy egy repülőgép-szerencsétlenségnek átlalában nincsenek túlélői, de mégis reménykedik, hátha most másképp lesz, és találunk sérülteket. Egyfolytában ez járt a fejemben, siessünk, mert valakik várják, várhatják a segítséget.

Hányan tudtak feljutni a Borsó-hegy tetejére?

Amikor mi megérkeztünk – háromnegyed tíz körül –, kilencen lehettünk. Kovács Attiláék egy másik kocsival jöttek fel, néhány ember, rendőr, határőr és hegyi mentő volt még ott. A helyszínt kezdetben azoknak a kocsiknak a reflektoraival világítottuk meg, amelyekkel feljöttünk. Mire megérkeztem, Martin Farkašt már levitték a hegyről, vele nem is találkoztam.

Milyen látvány fogadta?

Iszonyú, leírhatatlan. Olyan, amilyet elképzelni sem tud az ember. A roncsok, a fák még égtek, mindenütt halottak és szétszóródott tárgyak hevertek. De a legszörnyűbb a csönd volt. Ez ugyanis azt jelentette számunkra, hogy nincsenek további túlélők.

Mihez kezdtek akkor?

A halottakat gyűjtöttük össze. Miután megérkeztek a hadsereg emberei, átvették a mentés irányítását, és eljöttünk a helyszínről. Csaba egész éjszaka hozta-vitte az embereket, és szállította a szükséges felszerelést a terepjárójával. Én a feleségemmel és a szakáccsal a természeti iskolában nekiláttam ételt, italt készíteni a mentőknek. Az épület egyik szobájában a katonák operatív központot alakítottak ki, a másikban ehetett-ihatott a betérő, a hátsó szobákban pedig lehetőség volt arra, hogy néhány órát alhassanak az emberek.

Hejce akkor példát mutatott. Nem számított, ki milyen nemzetiségű, mi a szakmája – mindenkinek önzetlenül segítettek.

Nem hiszem, hogy bárki fejében megfordult volna, hogy ezért valamilyen ellenszolgáltatás járna. Az itteniek egyszerűen megtették azt, ami emberi kötelességük volt.

Részt vett a katonák eperjesi búcsúztatóján?

A szlovák hadsereg meghívott bennünket, még külön kocsit is küldött értünk. A feleségemmel és Csabával negyvenkét szál vörös szegfűt vittünk a szertartásra. Kovács Attila (ő ért elsőként a baleset helyszínére – a szerk. megj.) azonban nem jött el a temetésre, őt nagyon megviselték a Borsó-hegyen látottak. Egy évvel a tragédia után sem tud napirendre térni a történtek felett.

Földolgozható egyáltalán az a sokk, ami a mentésben kezdettől részt vevőket érte?

Elfelejteni soha sem fogjuk azt a napot. Lévai Csabát hosszú időn át rémálmok gyötörték, időnként sírógörcsöt kapott. Nap mint nap találkozunk, nekem úgy tűnik, mintha az azóta eltelt idő enyhített volna valamit a fájdalmán. Én úgy próbálom feldolgozni a dolgot, hogy kibeszélem magamból. Akárhányszor kérdeznek, újra és újra elmondom a történteket. Ez valamelyest segít. Rémálmaim azonban vannak. Ha kimegyek a ház elé, s hallok egy repülőgépet, vagy ha ugyanúgy csillan meg a hó a hegyen, mint azon az éjszakán, rögtön előtörnek az emlékek.

Mikor járt a baleset után először a Borsó-hegyen?

Olyan tíz nappal a tragédia után. Hihetetlennek hangzik, de azért kellett fölmennünk, mert az akkor négyéves Áron fiam nem hagyott békén: virágot akar vinni oda.

A médiát foglalkoztatta: megfelelő módon biztosította-e a helyszínt a hadsereg, nem kerültek-e illetéktelenek kezébe tárgyak, dokumentumok? Ott volt a Ladányi-féle eset: hónapokkal a történtek után a képviselő többkilónyi személyes holmit, roncsdarabot hozott le a hegyről.

A katonák szerintem mindent megtettek, ami erejükből tellett. Azt tapasztaltam, hogy mindenhez, ami a tragédiával összefüggött úgy viszonyultak, mintha abban személyesen érintettek volnának. Elképzelhetetlen számomra, hogy figyelmetlenül vagy hanyagul jártak volna el, ám a hó, a nehéz terep és az időjárási viszonyok miatt a lehetőségeik korlátozottak voltak. Az erdőt egyébként többször átvizsgálták. A civilek szintén leadtak minden ott megtalált tárgyat: nagyobb összegű valutát, fényképezőgépet és egyéb értékeket. Az a szokás, ha valaki talál valamit, egyszerűen leteszi azt valamelyik kőrakásra vagy fejfa tövébe. Kisebb-nagyobb tárgyak még évek múlva is elő fognak kerülni a helyszínről.

Akkoriban nem illett arról beszélni, hogy a hejceiek segítségének lehettek anyagi vonzatai is. Gondolom, az Önök intézménye sem ingyen kapja az élelmiszert, az energiát és mindazt, ami itt akkor fogyott. Kaptak valamilyen ellenszolgáltatást azóta?

Az iskola a vismajor keretből kapott 120 ezer forintot. Bennünket bőven kárpótolnak az azóta tapasztalt emberi gesztusok, Martin Farkaš kézfogása, egy ölelés az áldozatok hozzátartozóitól, vagy egy „köszönöm” bármelyik szlovák katonától... Ezek pénzben kifejezhetetlenek.

Szlovákiában lezárult a tragédia okát vizsgáló eljárás, egyedüli felelősként a pilótát nevezték meg. Mit szól ehhez?

Több olyan, különböző környékbeli településen élő ember, aki nem is ismerheti a másikat, egybehangzóan állítja, hogy akkor annak a gépnek nem olyan volt a hangja, mint egy repülőnek általában lenni szokott. Van, aki arról számolt be, hogy a két szemével látta, már a levegőben égett a gép. A tévében mutatott felvételeken jól látszik, hogy a hajtómű viszonylag ép maradt. Nem vagyok szakember, de azt még én is tudom, hogyha forogva csapódott volna a földbe vagy a fákhoz, akkor azonnal szilánkokra törik.

Tehát Ön nem hiszi, hogy a pilóta hibázott?

Biztos vagyok benne, hogy nem ő okozta a tragédiát.