A Bodrogközi Aprószínpad 25 éves

A Királyhelmeci Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában mindig is készítettünk különböző irodalmi színpadi összeállításokat. Mihályi Molnár László 1980-ban a Regionális Kulturális Központban dolgozott, az ő feladata volt, hogy segítsen létrehozni színjátszó és bábcsoportokat a régióban. Engem egyszerűen rábeszélt, hogy vágjak bele, pedig akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogyan kell egy darabot színre vinni, vagy hogy mi minden szükséges egy színjátszó csoport működéséhez.

Gyerekként tagja volt valamilyen társulatnak?

Igen, Dobos Gyuszi tanító bácsi rendezett egy darabot, amelyben negyedikesként angol nevelőnőt játszottam. Ezzel azonban a színészi pályafutásom le is zárult, ám a szerepemet a mai napig tudom.

A kezdetekkor volt elég jelentkező a csoportba?

Jelentkező azonnal akadt épp elég. Később már annyian voltunk, hogy megalapíthattuk a Tőzikét, amelyben a kisebb gyerekek játszottak, akik aztán az Aprószínpadban folytatták a megkezdett munkát. Az első színdarabot, Ezópusz Szamárvásár című meséjét, 1983-ban kezdtük el gyakorolni. A darabot Mihályi Molnár László dramatizálta, nekem a színpadra állítás volt a feladatom. Akkor Dusza Pista is eljött hozzánk, és nagyon örült annak, hogy nálunk egyáltalán elindult egy ilyen kezdeményezés. Nagyon sok hasznos tanáccsal látott el bennünket, amiket mi szívesen fogadtunk.

Milyen szempontok alapján válogattak a jelentkezők közül?

El senkit sem küldtünk. A szerepek leosztását mindig megbeszéltük a gyerekekkel, így soha senki sem volt elégedetlen. Néhány éve az egyik anyuka – aki a tanítványom volt valamikor – a boltban úgy mutatott be büszkén a gyerekének: „Ez az a tanító néni, akinek a darabjában én játszottam a fát”. Mit mondjak, nagyon meghatódtam. Egyetlen gyerek lázadozott csak a ráosztott szerep ellen, János fiam. A Szamárvásárban nem mertem senkinek sem odaadni a szamár szerepét, nehogy valamelyik szülő megharagudjon. Úgyhogy rámaradt az én fiamra. Na, ő nem nagyon értette, hogy miért épp neki kell a szamár szerepében „tündökölnie”. Egyébként kifejezetten beszédhibás gyerekek is jelentkeztek a csoportba. Ha velük ötvenszer kellett elgyakorolni egy mondatot, akkor ötvenszer is elpróbáltuk. Szerintem ez is hozzátartozik a munkához.

Mikor vettek részt először a Duna Menti Tavaszon?

1983-ban a Szamárvásárral, rögtön 3. helyezést értünk ott el. Aztán még számtalanszor szerepeltünk a versenyben, és rengeteg díjat nyertünk.

A darabokat mindig egyedül rendezte?

Kezdetben igen, aztán Zvolenskyné Kiss Gabriella is bekapcsolódott a munkába. Ez nagyon szerencsés találkozás volt. Hihetetlen, de mi azonnal, szinte szó szerint ugyanazokat az instrukciókat adtuk a gyerekeknek. Nagyon hasonló volt a látásmódunk, és jól kiegészítettük egymást. Sajnos ő később Nagygéresbe ment tanítani. Nekem nagyon hiányoznak mostanság a tanácsai, a meglátásai.

Miért fontos, hogy az iskolás- korú gyerekek színjátszással foglalkozzanak?

Nagyon fontos, hogy a munka során megtanulnak érthetően, szépen, magyarul beszélni. A játék egyfajta önbizalmat ad nekik. Az is lényeges, hogy tudatosítsák, a sikerért közösen kell megdolgozni. Én pedig biztosan nem csináltam volna az egészet, ha nem látom, hogy a gyerekek örömüket lelik a játékban.

Ön szerint melyek voltak a legjobb rendezései?

Több ilyen is van. A már említett Szamárvásár nagyon kedves nekem. Az 1998-as Mese habbal, ami több díjat is nyert Dunaszerdahelyen, vagy az 1984-es Kenderkóc császár új ruhája. Abban olyan dolgokat mondtak ki a gyerekek, amelyeket nem biztos, hogy a felnőttek is kimondhattak volna nyilvánosan a múlt rendszerben. Jobban belegondolva nem is tudok olyan darabot említeni, amelyik valamiért ne állna közel a szívemhez. Számomra mindegyik más miatt kedves.

Az ön által legjobbnak tartott darabokat a zsűri is jónak tartotta?

Tizenöt éve készítettünk egy összeállítást Szülőföldem címmel. Mi nagyon szerettük, hisz az egész a szülőföldünk szeretetéről szóló oratorikus játék – tulajdonképpen vallomás – volt. Amikor a fesztiválon bemutattuk a darabot, a végén nagyon nagy csönd lett, a szereplők mindegyike sírt. Ilyet még sohasem éltem meg. Az emberek sorra gratuláltak nekünk, ám a zsűri azon a véleményen volt, hogy a szülőföld szeretetét nem kell nagyon hangoztatni, ez magánügy, meg amúgy sem értik meg a gyerekek a darab mondandóját. Érdekes módon, akkor mi egyetlen díjat kaptunk, a gyerekzsűriét...

Nem voltak a helyi adottságok miatt túl nagy hátrányban a nagyobb városokban működő csoportokkal szemben?

Éreztünk ilyet. Valamelyest segített ugyan a Dusza István és a Szigeti László által vezetetett drámapedagógiai tanfolyam, ám nekünk még az is gondot okozott, hogy igazi színházi előadásokat lássunk. A Thália évente egyszer-kétszer jött a városba. Arról nem is beszélve, hogy se díszlettervezőnk, se jelmeztervezőnk, se fővilágosítónk nem volt soha. Mindent egyedül csináltunk, a saját eszünk szerint.

Manapság érdekli még a színjátszás a gyerekeket?

Érdeklődő ugyanannyi van, mint régebben volt. Jelenleg 25 tagunk van, de akármikor lehetne még egyszer ennyi. Ám nagyobb csoportot már nem szívesen vállalnék.

Miben mások a mai fiatalok?

A gyerekek szerintem jó értelemben változtak. Bátrabbak, kreatívabbak, nyitottabbak lettek. A beszédkészséggel viszont sajnos most is sok baj van. Elég sok fáradságba kerül a hibák kiküszöbölése, a helyes beszéd megtanítása.

Most mit próbálnak?

A Pofon című darabot. A rendezésbe már Péter fiam is segít, aki valamikor szintén bodrogközis volt. Sajnos az idén nem jutottunk be az országos döntőbe, de a darabot a 25. születésnapunk alkalmából rendezett ünnepségen újra láthatta a királyhelmeci közönség. A Duna Menti Tavaszra már csak azért is jó lett volna eljutni, mert az nemcsak a gyerekek számára, de nekünk, felnőtteknek is hatalmas élmény. Találkozni a régi ismerősökkel, tapasztalatot cserélni, beszélgetni, ez egyfajta feltöltődést jelent, és erőt ad a további munkához. Sajnos a környékbeli településeken nem áll módunkban fellépni, mert nagyon szűkösek az anyagi lehetőségeink. Bár a Pázmány Péter Alapítványtól kapott támogatás most nagy segítséget jelentett, és a várostól is kaptunk egy kis pénzt.

Mi lesz a csoporttal, ha befejezi az aktív pályafutását? Megszűnik?

Jó lenne, ha valaki átvenné tőlem a stafétabotot, ám egyelőre nem nagyon akad jelentkező. A Bodrogközi biztosan nem szűnik meg. A gyerekek is kérlelnek, hogy folytassuk a munkát, és amíg az erőm engedi, én is foglalkozni akarok velük. Hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Azt viszont már tudom, hogy milyen darabbal készülünk a jövő évre. De erről most úgysem árulok el többet.