Zacskós leves, zacskós világ

Na mondjuk, reggelire tizenöt deka szalámi, abszolúte higiéniásan becsomagolva. Van olyan hely, ahol nejlonzacskóba IS és zsírpapírba IS csomagolják. Biztos, ami biztos, vagy mit tudom én. A szalámihoz illik esetleg három kifli. Természetesen szépen külön zacskóba, a legelhagyatottabb falusi „kisbótokon” kívül, valószínűleg ott se sokáig. És mi van, ha valaki ráadásul vitamindús életet óhajt élni? Úgymond egészségesen (haha), oly divat ez manapság. Nem hinnéd el: ha veszel egy citromot, azt is külön zacsekba csomagolják. Fő a higiénia! Fő az egészség! Ha mármost mindehhez még vásárolsz egy kis, csak egy egész pici csokoládét – vannak napok, mikor az ember nem ura tetteinek, ugyebár –, akkor már a reggelidhez riasztóan nagyszámú zacskót, zsírpapírt, alufóliát meg egyéb, szigorúan egyszer használatos csomagolóeszközt használtál fel.

Ha meg netántán nagyobb bevásárlást eszközölsz, szinte számolni sem lehetséges a kapott dobozkákat, zacskókat, polietilén aljzatokat. Plusz a szatyrok. Zsugorfóliás mélyhűtött csirke, légmentesen lezárt füstölt makréla, pazar színes és arany ornamentumokkal díszített sörösdobozok, abból a drága jó alumíniumból, melynek kitermelése miatt a Garam vize halban immár nem nagyon bővelkedik.

Vannak megszállottak, bár egyre kevesebben, kik génjeikben nemzedékek takarékos hagyományait hordozzák halványan még. Ők az üzletben kapott nejlonzacskókba kétségbeesetten tízórait csomagolnak, majd a zacskót kiürítve ismét hazaviszik, és szegények megpróbálnának bele ismét csomagolni valamit. Bármit. De a zacsek nem ily célból teremtetett, tudniillik hogy újból és újból felhasználtassék, hanem direkte eldobásra egyszeri használat után. Nem! E furcsa emberek nem zsugoriak, nem biztos egyáltalán, hogy ahhoz a fajtához tartoznak, akik pénzért bármire...! Inkább a feleslegessé vált pavlovi feltételes reflex egyik szép példájáról van szó. Természetes ösztöneink egyszerűen tiltakoznak az ellen, hogy kidobjunk valamit, amit igazából még nem is használtunk. E látszatra feleslegesen takarékoskodó emberek próbálják újra felhasználni a felhasználhatatlant, újra csomagolni az újra csomagolhatatlant, valami megfoghatatlan esztétikai vezérelvnek engedelmeskedve, amit Márai tömören ekképp foglalt öszsze: a pazarlás – ízléstelen.

Egy ismerősöm például nemrégiben arról értekezett, milyen jó, hogy áldott emlékű drága jó férje minden dobozt összegyűjtött, a belevaló polisztirol merevítőkkel együtt, melyek valaha is hűtőszekrény, rádió, mikrohullámú sütő, televízió stb. burkát képezték. Mert ugyanis költözködik, és most egyszerűen minden háztartási szerkentyűt csak belerak a hozzá passzoló dobozba, s milyen egyszerű és milyen praktikus, és semmi sem karcolódik meg egyáltalán, de nem ám!

Csakhogy. Képzeljük el ugyanezt jelenlegi agyoncsomagolt világunkban. Tekintve a csomagolóanyagok hihetetlen sebességű elszaporodását, bátor extrapolációval eljuthatunk ahhoz a meglepő – és mulatságos – következtetéshez, hogy ha előrelátóan el akarnánk rakosgatni egy otthon berendezésénél megjelenő valamennyi dobozt, akkor egy külön helyiségre volna szükségünk. Ami, ugye, nem mindenkinek adatik meg. Mert ha valakinek mindössze kétszobás lakótelepi lakása van, mégse tömheti tele lakrészének ötven százalékát dobozokkal.

Modern és fenemód fejlett társadalmunkban ez a fajta takarékos magatartási forma felettébb gyorsan erodálódik. Hogy milyen gyorsan megtanultuk eldobni az eldobható, vagyis nagyjából minden használati tárgyat! Ki is alakultak szépen a műanyag utak, melyek fő jellemzői közé tartoznak a reketytyebokrokon függő intimbetétek, a szomorúfűz ágán bágyadtan lengedező színpompás reklámszatyrok, valamint a hűs árnyat adó berek tövébe éjszaka, sutyiban kiöntött konzervdobozok garmadája. (Ennek kapcsán felmerülhet egy afféle pozitív ökoterrorizmus eszménye, melynek lényege a következő volna: a titokban szemétkedőt meglesni, esetleg kis infratávcső segítségével, a kiöntött szemetet távozása után összegyűjteni, majd az illető lakásába (kertjébe kézbesíteni, hasonlóképpen az éj leple alatt rejtezve, amiként ő tette volt).

Nem sokkal különbek egy kisváros utcái, terei sem egy-egy erősebb szélroham után: A reggeli kukázók – értékes nyersanyagok után kutatva – fesztelenül a földre dobálják a nejlon- és papírneműt. Elszánt rendmániások esetleg összecsipegetik a limlomot saját bejáratuk közvetlen közelében, míg meg nem unják. Mit lehet ez ellen tenni? Kulcsra zárni a kukákat? Bírságolni a kukázókat, szerencsétleneket? Ugyan, aki turkál, nem jókedvéből turkál, hanem mert éhes. Egy bizonyos anyagi-morális szinten alul már nincsen szégyenérzet, pláne rendszeretet. Akkor? Nincs mit tenni? Próbáljuk elfogadni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a csomagolóanyag ára összehasonlítható a belécsomagolt áruéval? Amely csomagolóanyagot utána egyszerűen kidobunk, ezáltal mintegy oly módon éktelenítve környezetünket, hogy közben még egy rakás pénzt is fizetünk érte? Fogadjuk el azt a világot, ahol zacskósak az élelmek és zacskósak az érzelmek, gyorsak és instantok, egyszeri használat után kidobhatóak?

Zacskós a leves, zacskós a világ?