Vince, a nagyevő

Aki a nyolcvanas évek végén s a kilencvenes évek elején egyetemi hallgatóként töltötte víg napjait s éjszakáit a Ľudovít Štúrról elnevezett kollégiumban, vagy a 39-es buszjárat valamelyik csuklós járgányában zötykölődött, esetleg előszeretettel látogatta Pozsony Šafárik téri egyetemének környékbeli talponállóit és falatozóit, bizton öszszefutott lányregényekbe illő hősömmel, a galántai illetőségű Vincével. Nem volt nehéz felismerni, kiváltképp erős testalkata miatt, no meg ám a ruhaviselete sem volt mindennapi. Alkalmasint hófehér zakóban tűnt fel a frissen borotvált, fekete hajzatú, sötét bőrű, jócskán behónaljszprézett fiatalember. Hrabali figura a javából.

Elszállásolásomkor hozott vele össze a sors. Eleinte távolságtartóan tiszteletben tartottuk megzavarhatatlan köreinket, de aztán időről időre egyre oldottabban, felszabadultabban viselkedtünk egymással.

Mivel e helyütt az ízekről, gasztronómiai történetekről kellene szólni, kizárólag erre szorítkozom; bár nem könnyű feladat, mivelhogy szóban forgó szobatársam igencsak sokoldalú személyiséggé nőtte ki magát az évek során. Maradjunk az étkeknél!

Az nem volt meglepő számomra, hogy a termetes, tagbaszakadt Vince jóval több időt szánt az étkezésre, mint más halandó, ebből adódóan jóval nagyobb ételmennyiséget tudott magáévá tenni. A kora reggeli (fél nyolcas) előadások előtt a központi tejbárba szokott betérni. Többedmagammal a reggeliről szívesen lemondtam, csakhogy tíz-húsz perccel megtoldhassam az alvásidőt, így hát ritkán tartottam vele a tejivóba. Lassan-lassan megszoktuk a menzás kosztot is, bármennyire idegenek és undorítóak voltak a pléhtálcákra felsorakoztatott fülevesztett bögrék, megcsorbított és -csonkított tányérok. Az éhes gyomron nem eshetett csorba! Vince nyugodtan, lassan kanalazta be tányérja tartalmát, hisz délelőtti étrendjét minden alkalommal a „bufetban” (így nevezte) vásárolt franciasalátával körített 20-30 dekányi sonkás szalámival egészítette ki. Gyakorta tiszteletét tette az

„U mäsiarov” alagsorában is egy porció gőzölgő pacal- vagy bableves erejéig az előadások szünetében. Esténként a szobában voltam részese, beavatottja Vince étkezési szokásainak, szertartásainak. Elcsigázva, kiguvadt szemmel szokott betoppanni a márkás parfümöktől és borotvaszeszektől illatozó szobatárs. Vagy arra panaszkodott, hogy a városban túlontúl bezabált, vagy arra, hogy már megint mennyire éhes. Többször az irányban is tett fennhangon célzást, hogy emésztési gondjain segítendő el kell vonulnia. Ilyetén elvonulási szándékát általában cifrább, ízesebb kifejezésekkel szokta volt illetni, főleg olyankor, mikor valaki belülről magára zárta a tisztálkodásra is fenntartott zuhanyozófülkés helyiséget. Ha nem volt sietős a dolga, órákat töltött az árnyékszéken. Itt-ott kitekintve kiszólt, s megkérdezte, mikor ülünk „vályúhoz”. Ezt az idiolektust a Szalkáról érkezett lakótárs honosította meg. A közös étkezésre való felszólítás esetén hangzott el a vezényszó. Hogy Vince ne sokat járassa fölöslegesen az ülőkén a száját, pornóújságot vagy a Jakab-scriptumot nyújtottuk be neki a „majd csak elhallgat” reményében, hátha sikerül más élvezetekre terelnünk figyelmét. (Zárójelben jegyzem meg: az említett két forrásmű igencsak keresettnek számított az idő tájt.) A vasárnap estéken és a vizsgaidőszak idején győződhettem meg korpulens szobatársam falánkságáról. Gyermeki rácsodálkozással, nagy nyeldeklésekkel kísérve követte tekintetével, miként szabadítom meg hártyavékony héjától a kolbászt, mi módon csomagolom ki az ezüstpapírból a pecsenyefalatokat. Sietve hagymát és uborkát kínált fel hozzá. Ha több maradt a savanyúságból: az „uborka kedvéért” hozzáharapott még egy húsfalatot. Állva, fekve, minden elképzelhető pózban magához tudta ragadni az ételt, s jóízűen tudott falatozni, rágódzni, csócsálni, tunkolni. Pásztorkölteményekbe illő idillként hatott a látvány, mikoron a „zsupanjába” (fürdőköpeny) burkolódzva oldalára feküdt, s mosolyogva arra várt, hogy kielégült gyomrában mikor jelentkeznek az elvonulásra szólító és figyelmeztető szélgörcsök. Az éjszakákat általában átaludta, néha felriadt saját horkolására. Reggel a félig lerágott csontok és vacsoramaradékok körül settenkedett. Szánalmat keltő, bűnbánó tekintetével adta tudtomra, hogy maradt még kenyere, sőt uborkája is, s arra hívta fel a figyelmemet, hogy a penészedésnek, a melegtől oszlásnak induló kolbászt csak úgy meggondolatlanul, árván nem szabadna magára hagyni a leszopott csontok társaságában. Gyönyörtől sugárzott az arca, zsírtól gyöngyözött az ajka, örömtől csillogott a szeme, ha falatozott. ĺnséges napokon az emeleten lakó diáklányokat kopogtatta fel lekváros vagy zsíros kenyér reményében. Jutott neki kalóriadúsabbakból is. Miután lecsillapította éhségét, kuckójába, az ágyára heveredett, hogy már csak a tanulásra összpontosíthasson. Ha magára hagytuk, böffentgetve, aztán elcsendesedve, átszellemülten mély álomba szenderült a kinyitott Leíró magyar nyelvtanból megtanulandó igekötők pregnáns szerkezetei fölött.

Ha valaki tudja, merre bolyong, hol lakmározik és emészt szépemlékű, rég nem látott egykori szobatársam, értesítsen! Cím a szerkesztőségben!