Világkonyha magyar főztje

Ha másként nem, étkezésileg időnként bejárjuk a világot. No jó, ne túlozzak, Európát. Egyszer régen Kulcsár Ferenc arról beszélt, neki nincs szüksége nagy utazásokra, országot-világot megismer a szépirodalomból. Van is ebben igazság, különösen, ha arra gondolok, beszélgetésünk idején nem volt egyszerű áthatolni a vasfüggönyön, sőt a teljes keleti blokk fátylát is tilos volt fellebbenteni, maradtak a jól szervezett szakszervezeti üdülések, melyeken ritkán készíthetett magának egyéni programot az ismeretre éhes proletár. Maradt a szépirodalmi barangolás, anélkül hogy alaposabban belegondoltunk volna, milyen jó itt, Szlovákiában, pontosabban akkor még Csehszlovákiában kisebbségi magyarnak lenni – hozzáférhettünk a világ majd minden jelentősebb művéhez, mert Magyarországon a könyvesboltok bőséges választékot kínáltak a rothadó nyugati regényekből, elbeszélésekből, míg itt talán csak a Zsivágó doktort láttam korábban szlovák kiadásban, bár az sem volt semmi.

Amikor pedig megnyílt a vasfüggöny, ki-ki rohant nyakló nélkül ide a szomszédba hűtőszekrényért, videóért, kameráért, mindenért, ami a huszadik századi villamosság természetes terméke és a nyugati háztartások magától értetődő velejárója volt, mások a tenger vizét és gyümölcseit kóstolgatták, megint másokat a Louvre fantomja vonzott. Nagy lett a jövés-menés, bár a pénztárcánk legföljebb azért lett vastagabb, mert itt is fölütötte a fejét az általunk addig csak hírből és tankönyvekből ismert infláció. Ha valamin, hát a hasunkon lehetett spórolni. Tapasztalatok híján azonban elsősorban konzerveket, tésztafélét vittünk magunkkal, nem tudtuk, mert nem tudhattuk, hogy a víz, a tiszta élő ásványvíz nagyobb kincs, mint egy szelet bécsi szelet vagy olasz pizza, akkor hökkentünk meg, de akkor aztán alaposan, amikor kiderült, hogy drágább, mint a bor – például Franciaországban. Csakhogy a bor nemigen oltja a szomjat, legföljebb fröccs formájában, akkor meg ugyanott vagyunk, mint az ásvánnyal. Egyébként bevallom, hosszú évekig úgy tartottuk számon az ásványvizet, mint betegeknek való italt. S miként teát is csak akkor ittunk, amikor elkapott az influenza vagy a torokgyulladás, eszünk ágában sem volt a jó kis csapvizet üveges, furcsa ízű ásványra cserélni, ha meg buborék kellett, ott volt a szódás szifon, csak a bele való patronokat nem mindig akaródzott kicserélni. Aztán a palack is – kezdetben persze fémből volt az is, nagy luxusnak számított az ezüst vagy arany színű ráccsal behálózott valódi üveg, de ez már akkor bukkant föl a boltokban, amikor kezdtük elfelejteni a klasszikus csatos üveget, melyben azonban még a játékbúvárt utaztathattuk föl és alá, míg emez új fajtára úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére, és a hüvelykujjnyi búvárt semmilyen úton-módon nem lehetett belegyömöszölni. Egyszerűen praktikus volt, ennél fogva unalmas.

Egy szó mint száz, nyolcvankilenc végén megindult a sáskajárás. Mentünk mi is. Először Svédországba kaptunk meghívást. Akkortájt már volt néhány nagyvilági szakácskönyvem, igaz, északi eledeleket tartalmazó nem, mindenesetre titokban abban reménykedtem, hogy megkóstoljuk, mit is esznek ott a zord északon. Először az derült ki, hogy a zord észak nem is olyan zord, áprilisban húsz fok körül nyújtózkodott a hőmérő higanyszála, aztán pedig arra is fény derült, hogy a svédországi magyarok a magyar konyhát szeretik, ezért nekünk is azzal kedveskedtek, hogy magyar étterembe hívtak vacsorára, ebédre. Ettünk is annyi svéd paprikás csirkét, pörköltet galuskával, húslevest, túrós csuszát, hogy otthon nem győztük hallal jóvátenni tíznapos étkezési vétkeinket.