Viccet csináltak Hitlerből

Hitler meglátogatja az elmegyógyintézetet, a betegek karlendítéssel köszöntik. Amint elhalad a sor mellett, látja, hogy az egyik ápolt nem szalutál: „Miért nem szalutál, mint a többiek?” – kérdi üvöltve. „Führer, én az elmebajosok ápolója vagyok”.

A náci korszakra jellemző humor természetrajzáról szóló könyv ilyen és hasonló tréfákat elemez. A viccek többsége a Harmadik Birodalom kezdetén akár nyíltan is elhangozhatott, a háború végére azonban már életveszélybe sodorta a viccmesélőt. 1944-ben egy Marianne Elise K. nevű lőszergyártót például „rosszindulatú megjegyzései miatt” a háborús erőfeszítés aláásásával vádoltak meg és miután munkatársa feljelentette a hatóságoknál, ki is végezték egy poénért.

A könyv szerzője, Rudolph Herzog német filmes a kortárs vicceken keresztül a hétköznapi ember valós érzéseit kívánta tettenérni, s valójában a mindennapi élet gyakorlatát, a kor hangulatát idézte meg: „A viccek a Harmadik Birodalmat belülről festik le olyan eredetiséggel, amelyet más szóbeli vagy írásbali műfaj rendszerint nélkülöz” – mondta a 33 éves szerző a Spiegelben, miután 2006 szeptemberében Heil Hitler, das Schwein ist tot! Lachen unter Hitler – Komik und Humor im Dritten Reich című könyve megjelent Németországban.

„A politikai vicc nem jelent aktív ellenállást, viszont a kocsmákban, utcákon elhangzott poénok kieresztették a gőzt, s ez kétségtelenül fontos funkció egy humorérzék nélküli rendszerben” – állítja Herzog. A legtöbb német számára például irritáló lehetett, hogy kihízott nácik töltik be a kormányzat és az üzleti élet vezető állásait. Ez önmagában még nem adott okot a lázadásra, ugyanakkor maró gúny céltáblájáva tette a náci elitet: Göring újabb kitüntetést helyezett el a mellkasán levő medálsorba, felirata: folytatás a túloldalon.

Náci vezető gyárlátogatáson kérdezi az üzemvezetőt, hogy vannak-e szocdemek az alkalmazottak között. „Igen, nyolcvan százalékuk” – érkezik a válasz. „És a katolikus Centrum Párt tagjai?” „Húsz százalékuk” – válaszol az üzemvezető. „Vannak nemzeti szocialisták is?” „Igen, most mindenki náci!”

Az ellenállás hétköznapi formái

Hasonlóan ártalmatlan viccek jelezték azt a hétköznapi ellenállást, amely persze nagyon különbözött a túlélés érdekében mozgósított, kölcsönös biztatáson alapuló, a harmincas évektől kezdve kialakult szenvedélyes német–zsidó humortól: Két zsidó várja a golyó általi kivégzést. Egyszercsak parancsba adják hogy a kivégzés formája akasztás legyen. Az egyik az mondja: „Na, látod, kezd kifogyni a töltényük”

A nácik 1933–1934-ben törvénybe iktatták a rendszerkritika tilalmát. A bírósági esetek többnyire pénzbírsággal végződtek, és alkoholos befolyásoltságot állapítottak meg. Az antiszemita viccek egészen más megítélés alá estek, ezeket kifejezetten bátorította a hitleri rendszer.

„A németek a kezdetektől fogva tudatában voltak a náci brutalitásnak. Németországot nem gonosz szellem szállta meg, a nácik nem hipnotizálták a népet a propagandán keresztül. Ha kinevetjük Hitlert, megfosztjuk attól a metafizikai, démoni képességtől, amit a háború utáni apologéták aggattak rá – nyilatkozta Herzog. „Nem állítható, hogy a németek a propaganda erőtlen áldozataivá váltak volna. Sokan átlátták, hogy mire megy ki a játék, de mindez nem változtatott a tényen, hogy az országot néhány éven belül teljesen beszippantotta a náci bűnök örvénye.”

A humor talán még mindig gyógyításra szorul Németországban állapítja meg a szerző: „A zsidó viccek éle és a maró gúny kifejezetten hiánycikk ma Németországban, a zsidó kultúra sok más aspektusával együtt.” (mult-kor.hu)