Utazás a bal fülem körül

Aztán egyszer éjjel irgalmatlan horkolásra ébredtem (ami egyébként nem jellemző nálunk). Amint álmatlanul forgolódtam, megdöbbentő felfedezésre jutottam: „Roppant érdekes! Ha a másik oldalamra fordulok, a Zsolti nem is horkol...” Felültem. Tesztelni kezdtem a hallásom. Hol egyik, hol másik fülem fogtam be. „Semmi kétség, meg fogok süketülni! Istenem, hiszen még harmincéves sem vagyok...”

Később felfigyeltem egyéb jelekre is. Ha reggel a buszban valaki mellém ült, s ne adj isten az ablak felőli oldalon volt a jobb fülem, képtelen voltam a verbális kommunikációra. A suliban feltettem a kérdést, de nem a felelőt figyeltem a táblánál, hanem az osztályt lestem, nem súg-e valaki. Magyarórán az egyik diák felolvasta a fogalmazását. Önjellemzés volt a feladat, s a tanuló frappánsan így fejezte be: „Aki lófejnek tart, az barátkozik velem, aki meg nem, hát...”

– Beni, lófejnek? Mit akartál ezzel mondani?

– Csak simán jó fejet, tanárnő...

Ajjaj!

Az utolsó lökést aztán a következő sztori adta: életünkben először részletre szerettünk volna vásárolni. A bolt kellős közepén ültettek le egy számítógép mellé, az eladó pedig viselt dolgainkról kezdett faggatni (személyi jövedelem, háztartás stb.). Csüngtem ajkán szótlanul, mert körülöttünk hatalmas volt a hangzavar, vásárlók, eladók beszélgettek, válogattak. Minden hallóidegszálam aktivizálnom kellett, hogy értsem az eladó kérdéseit. Ki történetesen férfiember vala. Egyszercsak megbök a férjem: „Mi van? Tetszik, hogy úgy bámulod?”

Másnap reggel már ott is ültem a fülorvos rendelőjében. Azt mondta, audiometriával kezdünk. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy beül az ember egy zárt kabinba, kap egy fülhallgatót meg egy jelzőgombot, amit meg kell nyomnia, ahányszor valamilyen hangot észlel a fülhallgatóban. Mindezt olyan módon, hogy közben az egészséges fülbe folyamatosan zavaró súgást engednek, míg a másikba különböző sípogó, magas, meg búgó, mély hangokat bocsátanak. (Megjegyzem, már csak utólag vagyok enynyire képben, akkor valójában dunsztom nem volt, a súgáson kívül mit is kéne még hallanom.) Csak vártam-vártam türelmesen az ígért hangokat, már egy örökkévalóság óta tartott az egész, és semmi. De abszolúte. „Ez nem vicc! Rögtönöznöm kell...” Mentve a menthetőt idegesen nyomogatni kezdtem a jelzőgombot. Találomra. Az eredmény így is pocsék lett. „Lehet műteni” – közölte az orvos.

Jaj, ne!

– Egy vágást sem kell ejteni kívülről. Háromnapos sebészet, tudja? Egyik nap bejön a kórházba, megtörténnek a szükséges kivizsgálások, másnap teljes altatásban megoperáljuk. Lefejtjük a dobháryát, kivesszük, ami elromlott, helyettesítjük egy kis protézissel, visszavarrjuk a dobhártyát, és harmadnap reggel hazamehet.

Eljött a nevezetes nap. Korábban mindenki azt kérdezgette: „Félsz?” Annyiszor válaszoltam, hogy nem, hogy végül magam is elhittem.

Amikor tanítványaim ajándékkal búcsúztattak, átvillant az agyamon, hátha azt hiszik, nem is jövök vissza. Elalszom örökre a műtőasztalon, vagy mit tudom én. Nem sikerül az egész, sőt romlani fog a hallásom és pályát kell változtatnom, mert egy nagyothalló tanár, hát, mégis csak snassz...

Háromnapos sebészet.

Az első nap: totális depresszió. A nővér ezzel fogad: „Evőeszköz, pohár, lázmérő van?” Lázmérő? Felkészületlennek érzem magam. (A végén még kiderül, hogy a szikét is nekem kellett volna hoznom...) „Választott orvosa van?” – ér még váratlanabbul a következő kérdés. Elképzelem, hogy felsorakozik itt mindjárt húsz fehér köpenyes, s én rábökhetek majd az egyikre, hogy őt akarom. A nővér kijózanít, nem. Csak van, aki már úgy jön ide, hogy előre lerendezte, de semmi vész és izé meg hogyhíjják.

Délelőtt néhány rutinkivizsgálás (hiszen már hetekkel korábban vér-, törlet-, vizeletmintákat produkál a páciens, belgyógyászaton sorakozik, EKG...), délig aztán a félholt betegeket nézem, akiket a műtőből tolnak fel a fekvőbetegrészlegre, történetesen egyenesen mellém is a szobába. Este sírógörcs, telefon haza. „Én ezt nem is akarom, különben is, mi van a gyerekkel, és gyere értem, mert isten bizony hazamegyek Pozsonyból akár gyalog...”

Másnap műtét.

Fél nyolckor legyalogolok az ötödik emeletről a másodikra. Megkapom a fenekembe az öröminjekciót. Terveztem, szólok, hogy dupla adagot kérek, különben, azt hiszem, meggondolom magam. Aztán mégsem. A nyolcas műtőbe visznek. Az ismert asztal, kéz, láb kikötve, infúzió bekötve, egyenesen a vénába megy az altató is. A mennyezeten közvetlenül fölöttem először kettőre nő a lámpák száma, majd négyre, hatnál eldöntöm, hogy nem adom meg magam, nem fogom becsukni a szemem...

Amikor magamhoz térek, fáj a fülem. De jó! Ezek szerint élek... „Aludjon! Műtétje volt” – közli velem egy fiatal nővérke. Mellettem még további négy sorstársam alszik. Melegem van. Elkezdem szép komótosan letekerni a gumifáslit a vádlimról, mert az operáció előtt bepólyázták, hogy be ne dagadjon. „Mit csinál, az istenért? Aludjon!” – szólít fel újra a nővér. Bejön egy ápoló, hogy randira hívja őt. Sosem fogom megtudni, végül elment-e vele, mert a nő a szeme sarkából végig engem figyelt, látta, hogy rákattantam a témára, hát a telefon után nyúlt: „Én a kettest felvitetem az osztályra, szerintem teljesen magához tért.”

Harmadnap:

leveszik a külső kötést. Tépik a hajam is, mert egyenesen ahhoz ragasztották. Miért csodálkozom? A kozmetikusomnak ugyanezért a műveletért havonta fizetek. Igaz, nem a fültövem szoktam gyantáztatni, de éppen így érzem magam akkor is. Még egy ideig nem fog kiderülni, hallok-e. Friss a seb, belső tampon marad. Nem engednek haza. Azt mondják, messze van. Beletörődöm, jó nekem a negyednap is. Legalább szép hétvégénk lesz.

Végre itt a boldog viszontlátás, beülünk az autóba, ki sem érünk a városból, fülemben elkezd zuhogni a Niagara. Ilyen nincs! Egészen addig tünetmentes voltam! Azzal indítottak útnak, zúgás, sípolás, súgás esetén azonnal jöjjek vissza. Nem, ez csak az autó. Majd otthon lefekszem, és holnapra elmúlik...

Nem múlik. Újra pakolok, irány, vissza a kórházba. Anyák napján. Hároméves lányom a „Fülemüle fenn a fán, neked dalol, anyukám” kezdetű éneket gyakorolja az óvodai műsorra. „Nem baj, majd átadom apukának az ajándékomat” – vigasztal. Ő engem. Édes istenem!

Fekszem ugyanabban

a kórházi ágyban, amit pénteken olyan vidáman itt hagytam. Csöpög az infúzió. „Pár nap és elmúlik” – ígéri az orvos. Aha... Konkrét számokban kifejezve? Már követelőzöm. „Három, négy, öt...” – vonogatja a vállát. Tízig megállhatna azért, fohászkodom magamban. Még hogy háromnapos sebészet...

Nem érdekes. Majd fölcseréljük az ünnepet, és idén az apák napját ülöm meg én. Nem lesz hagyományos orgona, majálisra sem megyünk délután, de remélhetőleg tisztán fogom hallani, ahogy Enikő teli tüdőből fújja: Szól a kakukk, a rigó: édesanyám szíve jó..., s közben azt gondolom majd, hát még a hallása!