Űrruhában kiballagtak a sivatagba

Az Egyesült Államok sivatagos vidékén, a Grand Canyon közelében építették fel a Mars Desert Research Station nevű kutatóállomást. A Mars Society (Mars Társaság) nevű szervezet hozta létre ezt a bázist két évvel ezelőtt azzal a céllal, hogy a majdani utazások megalapozása érdekében szimulálják a marsbéli viszonyokat. Építettek egy nyolc méter átmérőjű és nyolc méter magas, henger alakú, fehér színű bázist, amelynek belseje a bolygószomszéd első űrbázisának ma legvalószínűbbnek tűnő modellje. Persze ez a valószínűség nem túl nagy, hiszen az első marsi emberes űrutazást 2030 körül tervezik. A következő negyedszázadban pedig olyan sok minden történhet, hogy a mai szimuláció eredményeit a néhány évvel későbbi kísérletek kitörölhetik az almanachokból.

A Mars Társaság a téli időszakban kéthetes turnusokat szervez, ahol a hatfős munkacsoportok – űrhajólegénység – különféle szimulációs feladatokat végeznek el. Azért csak télen dolgoznak itt, mivel nyáron egy szál fürdőnadrágban is elviselhetetlen a sivatagi hőség, nemhogy szkafanderben – akkor inkább egy vasolvasztó kemence mellett hűsöl az ember.

Keresztúri Ákos, a Magyar Csillagászati Egyesület és a Mars Society magyar csoportjának tagja tavaly jelentkezett egy kéthetes munkára. Novemberben értesítették, hogy első magyarként tagja lehet a februári – a sorban a huszonharmadik – legénységnek, ahol észt, francia, brit és két amerikai mellett ő volt a csapat geológusa. A fiatal kutató az útiköltséget állta, a Mars-imitációs program árát az amerikaiak fedezték.

„Ez nem egy turistaút volt, ahol kizárólag a környező hegyekben kellett gyönyörködnünk. Kutatómunkát végeztünk, reggeltől estig dolgoztunk, ez lekötötte energiáinkat” – nyilatkozta Keresztúri Ákos.

Felvetődik, hogy miért éppen hatan, s nem öten vagy heten dolgoznak az állomáson. Keresztúri szerint a modellek alapján ez az optimális létszám. A majdani űrutazók biztonsági okokból mindig kettesével dolgoznak. Két ember állandóan a bázison tartózkodik, ketten viszont kint mozognak majd a bolygón. Ám egyes feladatok elvégzésére nem elég két ember, van, amikor négynek kell dolgoznia. Ezért hatékony a hatos létszám. Több ember Marsra juttatása viszont erősen megnövelné a költségeket.

A modellállomás természetesen csak megszorításokkal alkalmas a bolygószomszédon majdan megtapasztalható körülmények szimulálására. A földi gravitáció a marsinak sokszorosa, ezt nem lehet imitálni, mint ahogy a belélegezhető légkör hiányát, illetve a kisebb légnyomást sem lehet tartósan előidézni. Azért itt is akadt korlát. Ivóvizet annyit ihattak, amennyit akartak, de az egyéb célra szolgáló víz már korlátozottan állt rendelkezésre. A két hét alatt például kétszer fürödhettek. Az emberi végtermékek elhelyezése a marsinál egyszerűbb volt – a pottyantós megoldást alkalmazták.

A turnus közepén tönkrement az áramellátó rendszer – a legénység mérnökei megizzadtak, mire a marsi mini atomerőművet szimuláló áramfejlesztőt újraélesztették –, a korábbi teljesítmény töredékét produkálta a rendszer, így ha számítógépet használtak, más fogyasztót le kellett kapcsolniuk. Az energiaellátás zavara mellett szinte minden napra jutott műszaki probléma, amelyek elhárítása nem mindig volt egyszerű. A legénység ezekben a helyzetekben egyáltalán nem irigyelte a majdan élesben utazókat, hiszen millió kilométeres távolságban az űrhajósok csak magukra számíthatnak, míg a Grand Canyonban interneten keresztül kapcsolatot tartottak a külvilággal, illetve vészhelyzet esetén telefonon értesíthették a közeli település szakembereit. Erre nem volt szükség. A közelben élőkkel való találkozás azonban nem maradt el. Az egyik amerikai – nyugdíjazása előtt a NASA-nak dolgozott – szkafanderben beballagott a településre, mivel a Valentin-napi kívánságot egy amerikainak ilyen helyzetben is el kell juttatnia a címzetthez.

A kívülálló számára mulatságosnak tűnhet, de hát ez is a szimuláció része, hogy a szabadba kizárólag szkafanderben léphettek ki. Ahogy ilyenkor kell, az állomáson beöltöztek, kizsilipeltek, majd az űrruhában kiballagtak a sivatagba. Keresztúri Ákos köveket vizsgált, geológiai formációkat tanulmányozott, szóval olyan munkát végzett, amit a mai kereskedelmi tévék emlőin felnövekvő generációk dögunalmasnak tartanak. „Ez a munka nagyon erős belső kontrollt igényel, a lemondás természetes, a tudományos munka mindenek felett áll” – véli Keresztúri. Minden este jelentést írtak az aznapi tapasztalatokról, az utolsó napon pedig összefoglalták a két hét eseményeit. Mi az értelme ennek a szimulációnak? – erre a kérdésre Keresztúri szerint nagyon is gyakorlatias válaszok adhatók. Tapasztalataik alapján eszközöket fejlesztenek ki, eljárásokat dolgoznak ki a különféle üzemzavarok elhárítására.

A Mars Societynek a NASA-val nincs szoros kapcsolata, ennek ellenére március első két hetében az Amerikai Űrügynökség hattagú legénysége gyakorolt az állomáson. Ha már a NASA-é, logikus a kérdés, hogy ez a két hét jelenthet-e belépőt az amerikai szervezethez. Keresztúri Ákos szerint ez az ő esetében nem merülhet fel, mert nem ez a szakterülete. Őt az jobban érdekli, hogy egy adott helyre miként kerülhetett egy szikla, az viszont kevésbé mozgatja, hogy miként vizsgálható mindez majd a Marson. „Örömmel maradtam volna, hiszen ezernyi megválaszolatlan kérdést hagytam magam mögött, de másoknak is helyet kell adni” – mondta, bár azt is elárulta, hogy a társaság kanadai bázisán is szívesen eltöltene két hetet. A lehetőségei egyébként gyarapodnak, hiszen 2005-re a társaság Ausztráliában, illetve Európában, Izlandon is létrehoz egy-egy modellállomást.