Ünneplés hangos csöndben

Kedves Edit, arra emlékszik még, hogy az 1993. január 1-jétől önálló Szlovákiában miként telt az első napja? Parlamenti képviselőként akadtak extra teendői?

Nem, kivételes teendőink nem voltak. Igaz, aznap még nem osztottak ünnepélyesen állami díjakat. Viszont az ünnepi tűzijáték parádés volt. Az eufória azonban mértéktartóbb volt az elképzeltnél. Ideértve a parlamentet, ahol az örömködés szintén visszafogottabbnak bizonyult, mint amikor 1992 júliusában kikiáltották a függetlenségi nyilatkozatot, szeptemberben pedig nagy hangon elfogadták a szlovák alkotmányt is.

A frászpolitika virtuskodó hősei utólag megszeppentek az önálló államisággal járó sokrétű felelősségtől?

Bizonytalankodás uralta a közhangulatot. Ez nemcsak a közvéleményben volt tetten érhető, hanem a politikai irányításban is. A Mečiarkormány megkésve, csak kilencvenkettő decemberében fordult az ENSZ-hez és más fontos szervezetekhez a hamarosan önállósodni akaró Szlovákia nemzetközi elismerését kérve. A Balkánon zajló háború is fokozta Európában a feszültséget. De mert Csehszlovákia békés úton tudta megoldani kettészakadását, aránylag sok ország szokatlanul gyorsan ratifikálta a két utódállam létezését. Ami pedig a hazai jogszabályalkotás tempóját illeti, a parlamentben 1993-ban több mint 300 új törvényt vagy törvénymódosítást hagytunk jóvá.

Az 1992 júniusában tartott parlamenti választás után Csehszlovákia már szabadesésben közelített a kettéválás napjához?

Tulajdonképpen igen. Bár maga a szituáció akkor még nem volt ennyire egyértelmű, mert a nyári szlovák kormányprogramban még nem szerepelt célként az önálló Szlovákia. Inkább egyfajta konföderáció létrehozásának szándékát részesítették volna előnyben. Köztudott Vladimír Mečiar bőtorkú kijelentése, mely szerint ha a csehek ezt nem akarják, akkor a szlovák fél fogja őket odarugdosni a laza föderációba... Ez aztán nem sikerült. Az önálló államiság harmincadik évfordulójának sok értékelése, visszaemlékezése között fölmerült az is, hogy itt nem Mečiar volt a haza atyja, hanem az akkori cseh kormányfő, Václav Klaus.

Azoknak van, volt igazuk, akik szerint 1990-től a kettéválásig, a szlovák országrész púp volt Václav Klaus hátán?

Bizonyos értelemben igen. Sokáig folyt a vita arról, ki kire fizetett rá. Ivan Mikloš írta egyik cikkében minap: hogy kölcsönösen ki kinek és mennyivel is tartozik, azt csak 1999- ben rendezték. Ezek a viták különböző fórumokon és vonatkozásban zajlottak, holott a vagyonelosztásról viszonylag gyors megállapodás született. Ha bizarr részletkérdésekkel is. Akár a nagykövetségek szétosztásában. A zászlók ügye pedig külön történet. A csehek megszegték azt az egyezséget, hogy egyik utódállam sem használja a csehszlovák szimbólumokat.

Szlovákia rögtön a fejlődés útját kereste, vagy csupán a népszavazás nélkül elért önállóságán kívánt örvendezni?

Egy szempontból mindkét újonnan alakult ország jó pozícióból indult, nem voltak eladósodva, noha a gazdaságaik visszaestek. Csehországban kisebb, nálunk nagyobb mértékben. A piaci kapcsolatok megszakítása miatt. Amíg Szlovákia talpra állt és a teljesítőképessége is visszaállt az előző gazdasági szintre, ahhoz jó pár év kellett. De már az akkori elemzések azt mutatták, hogy Csehország gazdasági teljesítőképessége negyedével/harmadával volt magasabb, mint Szlovákiáé. Szlovákia eladósodása több mint 60%, ami meghaladja az elfogadható szintet; Csehországé 42%. Tudniillik, amíg Szlovákiában úgy 2010-ig életben voltak a tizenkét évvel korábban kezdett reformok s azok utóhatásai 2018–2019-ig érvényesültek, addig az ország az EU-tagállamok átlagát nézve összetartó pályán mozgott; de azóta kedvezőtlen divergens pályára sodródott.

Kilencvenháromtól, a mečiari éra alatt, a parlamentben más lett a légkör?

Nem lehetett különösebb változást tapasztalni. Az SNS persze rendkívül élvezte a helyzetet, a józanabbja már látta a szembejövő gondok komolyságát. Hiszen nem csak arról kellett dönteni, hogyan fessen az új százkoronás. Például a csődtörvény a szükségesnél sokkal később került napirendre. És hogy a privatizáció kapcsán mi történt, az egy vaskos rémregény témája.

Vadkelet?

Igen, talán ez rá a legtalálóbb kifejezés.

Fölfogta akkoriban Szlovákia, hogy csak Nyugat-Európához tartozva képes eredményesen boldoguló, modern országgá alakulni?

Jaj istenem, jobbat nem tud kérdezni? Mert azt azért továbbra se feledjük, hogy az 1997-es madridi csúcson az ország kimaradt a NATO bővítésének első köréből, szemben akár Csehországgal!

És Mečiar? Ő őszintén akarta Szlovákia NATO-tagságát?

Hogy mi zajlott a háttérben, azt nehéz megmondani. Engem megdöbbentett, hogy amikor egy nőkből álló küldöttséggel írországi tanulmányúton jártam, ahol velünk volt Marta Čarnogurská is, ott tőle hallottam először, hogy nem szabad belépni a NATO-ba. Az ír partnerek meghökkentek ennek hallatán, de mi is. Föltehetően nem csak a Čarnogurský- házaspár gondolkodott így, bár Ján Čarnogurský szájából ez ilyen nyíltan akkoriban még nem hangzott el.

Ám ha az azóta már meglévő NATO- és EU-tagságra vagy az euróövezetre gondolok, akkor napjainkban Szlovákia egy világos víziót követő, a társadalmi emancipáció irányultságát is jól értő állam?

Nem, bár érdemes disztingválni. Mert amíg az ország mai vezetése és a lakosság nagy része számára is nyilvánvaló, hogy történelmileg s ezer egyéb szállal a nyugati civilizációhoz tartozunk, addig Szlovákia egy másik tábora ezt nem így látja. Döbbenetes, ha egy nem elhanyagolható hányad itt még ma is az orosz orientációt támogatja.

Ön mikor tapasztalta először, hogy az országban mennyire sérülékeny a demokrácia?

Jóval 1993 előtt, amikor ránk vasalták az egyik, majd a másik nyelvtörvényt. Vagy már akkor, amikor a parlament nem a polgári jogok alapján álló alkotmányt fogadott el, hanem az országot kvázi kisajátította kizárólag a szlovák nemzet számára. Nem kellett 93-ig várni, hogy megtapasztaljuk a demokrácia sérülékenységét. Nemcsak mi, magyarok, hanem az egész polgári szemléletű társadalom.

Az itteni magyarság szemszögéből nézve már a rendszerváltozás után, majd 1993-at követően is voltak drámaibb időszakok. És távolról sem csak a csúf Malina Hedvig- ügyre gondolok!

Drámaiak voltak a nyelvtörvények. Annak tudatosítása sem volt könnyű, hogy itt számos sajátos probléma vár ránk, és nem lesz egyszerű az életünk. Amikor minden tiltakozás ellenére fölépítették a bősi vízerőművet. Említsem a kárpótlási törvényt, amely 1993 egyik történése volt? Vagy a táblatörvényt, amely máig húzódó probléma. Hogy az úgynevezett szlovák nemzetébresztőkről és történelmi személyiségekről elnevezett települések nem változtathatják meg a nevüket. De az engedmények sem a szlovák politika nagyvonalúságából születtek, hanem abból, hogy Szlovákia belépett az Európa Tanácsba, aminek megvoltak a feltételei. Meg azon időszakoknak köszönhetően, amikor a szlovákiai magyar politikai képviselet része volt az ország vezetésének.

Előfordult, hogy önt, a közéletben ismert parlamenti képviselőt is megszólták az utcán a magyar szóért?

Hogyne, nem is egyszer. Megtörtént az is, hogy leköptek. Vagy magyar küldöttséget kísérve a pozsonyi Óvárosban nyersen rám szóltak, valaki rám kiáltott, hogy: magát még a kutyám se bírja hallgatni!

Bocsánat a „harapós” szarkazmusért, de tréfából visszaugatott?

Látja, ez nem jutott eszembe.

Pesszimizmus úgy látni az önálló Szlovákia eddig megtett útját, hogy Mečiartól a Fico-korszakon át Igor Matovičig ezt az országot mindig túszul ejtette egy faragatlan és önszeretetben tetszelgő figura?

Ebben a kérdésben sem jó általánosítani. Noha tény, hogy az utóbbi három évtized sikereiből és kudarcaiból összeállt elegy meglehetősen veszélyes, akár robbanásveszélyt is hordozhat magában. Mert ez az ország néha még a sikereivel sem tud mit kezdeni. Az szintén igaz, hogy Szlovákia került már rossz kezekbe. De voltak időszakok, amikor jó kezekbe került, és akkor megvoltak az előrelépések is. Az egyik legfőbb tanulság tehát, hogy az utóbbi esetben az ország fejlődő pályára áll, míg az ellenkező időszakokban a polgár lába alól még az országot is ellopják. Ezért lehet sorsdöntő, hogy egy-egy parlamenti választás eredménye kinek a kezébe adja a kormányzás jogát.

Most, hogy megbukott a 2020- ban hatalomra került, úgymond, reformkormány karikatúrája, az önálló államiságának 30. évfordulóján utak kereszteződésében áll Szlovákia?

A legnagyobb baj, hogy itt állandó hiány van az államférfiakból. A kedvező környezetet biztosító stabilitás iránti igyekezetből. Ez azért hiba, mert Szlovákia nem elmaradott ország, de olyan szituációba keveredett, amit a középfejlettség csapdájának hívnak. Így a jelenlegi próbatétel már a reális kihívások vállalása, hogy az elértekből, a meglévő potenciállal tudjunk hogyan és hová továbblépni. Ahhoz, hogy egy ország új fejlődési szakaszba jusson, annak gazdasági és társadalmi téren az előrelátás, a kormányzati stabilitás, az átgondolt víziók jelentik használható alapját. A másik alap pedig az iskolázottság. Olyan helyzetben, amikor nálunk az értő olvasással az alapiskolások harmadának van gondja! Tőlünk 350 ezer, javarészt egyetemi végzettségű ember külföldön dolgozik, míg ide csak ötvenezer jön. A stabilitást keresni is csak ábránd, hiszen minden meghatározó törvény szinte követhetetlen ütemben változik, pusztán az adótörvények tíz év alatt több mint ötvenszer! A politikai döntések mögött nem látni a stratégiai gondolkodást, a komoly problémák átfogó kezelését. Mindez bizonytalanságot szül. Rátelepedve erre pedig a hazugságokat, a féligazságokat, az észbontó abszurdumokat hirdető populisták térnyerését. Az emberben akaratlanul is fölmerül a dilemma, merrefelé is tart a közhangulat, a társadalom, az ország.

Ennek a most volt harmincadik évfordulónak – ürmös iróniával – így a hangos csönd a karaktere?

Hát igen. A hangos csend. És a szomorkás csend is.