Harmincöt év

Harmincöt évvel később elmondhatjuk, hogy voltak olyan dolgok, amik sikerültek, más dolgokat viszont elbuktunk. EU- és NATO-tagként egyértelműen a Nyugat része lettünk, gazdaságunk ezer szállal kötődik Nyugat-Európához. A sors iróniája, hogy mindeközben a lakosság növekvő része érzi úgy, hogy már nem akar a Nyugathoz tartozni, és inkább a keleti autoriter országokat részesíti előnyben. Ez azonban egy veszélyes délibáb, ezek az országok sem geopolitikailag, sem gazdaságilag nem veszik Szlovákiát komolyan. Az Európai Unió korántsem hibátlan szervezet, de aki egy olyan kis és nyitott gazdaságot, mint Szlovákia, ki akarna vezetni innen, az visszafordíthatatlan gazdasági károkat okozna. 

Fő traumánk, hogy gazdaságilag nem sikerült utolérnünk a Nyugatot. Közelebb kerültünk ugyan, de még harmincöt év után sem sikerült igazán megközelítenünk osztrák szomszédaink életszínvonalát. Míg a vásárlóerő-paritás alapján kifejezett egy főre eső GDP szerint Szlovákia tavaly az EU-átlag 73 százalékát, Ausztria pedig ugyanezen mutató szerint az uniós átlag 123 százalékát érte el. Különösen fájó, hogy az elmúlt évtizedben e mutató szerint valamelyest még távolodtunk is Ausztriától. A szlovák lakosság frusztrációjához az is hozzájárul, hogy míg az árak egyre közelebb kerülnek a nyugat-európai színvonalhoz, a bérek ettől még nagyon messze vannak. 

Néhány zsákutca után a 21. század elején sikerült kiépítenünk egy sikeres gazdasági modellt, mely a külföldi nagyvállalatok bevonzására épült. A nagy zöldmezős beruházások elhozták a tátrai tigris korszakát, de a siker nem tartott sokáig. A 2009-es globális gazdasági válság után a szlovák gazdaság már nem volt képes dinamikus gazdasági növekedésre, és nem túlzás kijelenteni azt, hogy sok mutató szerint az elmúlt tizenöt évben szinte egy helyben topogtunk. A külföldi befektetőkre épülő gazdaság ugyan még mindig működik, de már egy ideje érezhető, hogy gazdasági modellváltásra van szükség. Ha újra akarjuk indítani a gazdasági növekedést, akkor egy tudásalapú gazdaságra van szükség, ahol az innovatív vállalatok játsszák a központi szerepet. Panaszkodhatunk arra, hogy kis országként ez nehéz, de Dánia vagy Finnország példája is jól mutatja, hogy egy kis gazdaságban is születhetnek globálisan ismert nagyvállalatok. 

Minden pesszimizmus ellenére azt azért érdemes újra és újra elismételni, hogy ma sokkal jobban élünk, mint 1989-ben. A szociális hálózatokon is gyakran megjelenő nosztalgia jótékonyan elhomályosítja a hiánygazdaság emlékét, mely a szocialista mindennapok része volt. Ma tovább és jobban élünk, sokat utazunk, és olyan termékeket és szolgáltatásokat fogyasztunk, amelyekről 1989-ben nem is álmodhadtunk. Természetesen a piacgazdaságnak is megvannak a hibái, éppen ezért van szükség olyan kormányokra, amelyek enyhítik ennek mellékhatásait, és felkaroljak azokat, akiket a piacgazdaság az út szélén hagyott. Ehhez jól működő intézményekre és közszolgáltatásokra van szükség, modern egészségügy és oktatás nélkül sosem lesz igazi jólét. Az, hogy ezek Szlovákiában harmincöt év után sincsenek meg, nemcsak a rendszer hibája, hanem a miénk is, mert újra és újra azokat a politikusokat juttatjuk hatalomba, akikről tudjuk, hogy nincs pozitív jövőképük az ország számára. Ha a bársonyos forradalom legközelebbi kerek évfordulóján jobb hangulatban szeretnénk ünnepelni, akkor ezen sürgősen változtatni kell.