Tortabevonó

Hajnali negyed három. Halkan becsukom magam mögött a hálószoba ajtaját. Lámpát sem oltok. A nappaliban (most „hajnali”) aztán belekucorodom a fotelba, fölhúzom a lábam, a kedvenc „kakaós szeletem” papírját meg le, és beleharapok a finom ostyába. Elégedetten nyugtázom, hogy teljesen friss, ropogós, jó lesz betankolni belőle, úgyis akciós a héten. Miután ezt így szépen megbeszéltem magammal, visszamegyek a konyhába és a párját – amit eredetileg életem párjának szántam – is megeszem. Az alig három órája frissen mosott fogamnak, üde lehelletemnek annyi – sebaj, megvéd majd a reklámokban ígért 24 órás védelem. Különben is – szerelmetes uram olyan megértő, egyáltalán nem bánja majd, hogy megettem a részét, van az üzletben elég. Az elmúlt három napban is csak ötször fogadta meg, hogy lakatot tesz a számra meg az „édességes szekrénykére”.

Hja kérem, a hazai ízek! Nem a házilag készült finomságokra, a véres és májas hurkára, töpörtyűre meg az anyuka, nagymama által gyártott csemegékre gondolok, hanem a (cseh)szlovák sütő- és csokoládéipar termékeire. Szerintem ugyanis, ha valamiben az, akkor csoki- és kekszgyártásban (Cseh)Szlovákia igenis nagyhatalom. No, erre nem éppen ama bizonyos mennyei ízű lila tehén tejéből készült csoki és társai majszolgatása közben döbbentem rá, hanem még valamikor zsenge gyerekkoromban, amikor először szembesültem az egyik magyarországi rokonunk (nevét fedje jótékony homály) által hozott Katica tortabevonóval. A néni minden sátoros ünnepen eljött az ideát maradt családja látogatására, és olyankor bizony legalább két tortabevonóval lettünk gazdagabbak. A torta finom dolog, az sem lehet olyan „ehetetlen”, amivel lecsokizzák – rövid mérlegelés után belefogtunk hát a húgommal együtt a kóstolóba. Az első falás (mely egyben az utolsó is lett) keserédes tanulsága az volt, hogy mi bizony nem szeretnénk torták lenni egy ilyen „bevonó” alatt. Az említett eset után aztán egyre inkább szorongva vártuk az amúgy a családban és általunk is közkedvelt rokon újabb látogatását, és bizony sajnáltuk a jóféle hazai csokikat, kekszeket, amiket az unokáinak küldtünk cserében. Nevenincs néni is megsejthetett valamit ebből (mi a világért sem mertük neki elmondani, de a szüleink sem), mert egy idő után a tortabevonó mellé Dunakavicsot (színes cukormázzal bevont csokidrazsét) is kaptunk, míg végül jó tíz év múlva az előbbi végleg elmaradt, lehet, hogy leálltak a gyártásával...

A fentiekből okulva aztán, ha átkeltünk a nagy vízen és (a legtöbbször) Esztergomba mentünk, inkább rágót vagy cukorkát kértünk, mert még a magyar boci tejéből gyártott csoki meg a „repülősöknek szánt tallér” sem állta ki az ízpróbánkat. Egyedül a konyakmeggy bizonyult „ehetőnek”, de az a szüleink által gyerekek számára tiltott eledelnek lett nyilvánítva, lehet, hogy azért is, mert már a mi időnkben is meg(v)ehetetlenül drága volt. Kakaós tejet viszont kedvünkre ihattunk, csak az volt a gond, hogy kissé balesetveszélyesnek bizonyult, mert ügyetlen „csomagolása” (egy közönséges tejeszacskó) miatt még azon „hidegében” végig lehetett vele löttyinteni a frissen vett krisztinablúzt. Nagy kedvencem lett még a később divatba jött túrórudi, amit a szlogen szerint és szerintem sem lehet megunni.

A gyerekkorom, még leírni is sok, úgy tizenöt éve – legalábbis a papírforma szerint – véget ért. Előbb megértük, hogy a magyarországi boltok polcain megjelentek a szlovákiai édességek, aztán pedig – láss csodát – a győriek finomságai kezdenek külcsínben és belbecsben is erősen hasonlítani az itteniekre. Lehet, hogy valami közös nagy cég „keze” van a dologban, de az is előfordulhat, hogy rájöttek arra, amire én már gyerekfejjel ráébredtem – kezemben a frissen ajándékba kapott tortabevonóval.